Az utolsó akarat – Egy ismeretlen nő árnyékában
– Hogy mondod, Judit? – kérdeztem remegő hangon az ügyvédet, miközben a kezem görcsösen szorította a kopott táska fülét. A szobában fojtogató csend volt, csak az óra kattogása hallatszott. – A férjem… mindent… egy bizonyos Szabó Erikára hagyott? Ki az az Erika?
Az ügyvéd csak lesütötte a szemét, és újra átnyújtotta a végrendeletet. – Sajnálom, Zsuzsa. Ez az utolsó akarata. Az ingatlan, a megtakarítások, még a balatoni nyaraló is… minden Erika nevén lesz.
A szívem összeszorult. Harminc év házasság után, amikor azt hittem, már nem érhet meglepetés, most úgy éreztem magam, mintha egy idegen életébe csöppentem volna. A férjem, Laci, akivel együtt öregedtünk meg, akivel annyi mindent átéltünk – vajon végig hazudott nekem?
Hazafelé menet a villamoson bámultam ki az ablakon. Az emberek jöttek-mentek, nevetgéltek, telefonáltak, mintha semmi sem történt volna. Én pedig ott ültem összetörve, és próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre, amit talán nem vettem észre. Vajon mikor kezdődött? Volt valami furcsa Laci viselkedésében az utóbbi években? Talán amikor egyre többet járt el „horgászni” hétvégente? Vagy amikor titokban telefonált este a teraszon?
Otthon a lakás üres volt. A falon még ott lógott az esküvői képünk: fiatalok voltunk, tele reménnyel. Most csak egy idegen nézett vissza rám a képről. Leültem a kanapéra, és elővettem Laci régi naplóját. Mindig azt mondta, hogy abba csak a horgászélményeit írja le. De most már semmiben sem voltam biztos.
Ahogy lapozgattam a sárguló lapokat, egy név újra és újra felbukkant: „Erika”. Először csak futólag – „Erikával találkoztam a piacon” –, később egyre személyesebben: „Erika mindig megért engem”, „Erikával könnyű beszélgetni”. A szívem hevesen vert. Ki ez a nő? Egy régi barát? Egy szerető? Vagy valami egészen más?
Másnap reggel felhívtam a lányomat, Annát. – Anya, biztosan félreértés – próbált nyugtatni –, apa sosem tenne ilyet veled! Talán csak segíteni akart valakinek…
– Anna, harminc évig éltem vele! Hogy lehet, hogy sosem beszélt erről a nőről? – sírtam bele a telefonba.
Anna csendben maradt. Éreztem, hogy ő is bizonytalan.
A következő napokban nem találtam nyugalmat. Elhatároztam, hogy megkeresem ezt az Erikát. Az ügyvédtől elkértem az elérhetőségét. Egy kis panelházban lakott Kőbányán. Amikor becsöngettem hozzá, egy középkorú nő nyitott ajtót. Barna haja kontyba tűzve, szemei vörösek voltak a sírástól.
– Maga Zsuzsa? – kérdezte halkan.
– Igen… én vagyok Laci felesége.
Erika behívott a lakásba. A szoba egyszerű volt, de tiszta. Az asztalon egy fénykép állt: Laci és Erika együtt mosolyognak egy parkban.
– Hogy… hogy ismerted meg Lacit? – kérdeztem remegő hangon.
Erika sóhajtott. – Tíz éve találkoztunk először. Akkoriban nagyon magányos voltam… Laci segített nekem sok mindenben. Soha nem akartam elvenni magától… de ő mindig azt mondta, hogy önnek nem akar fájdalmat okozni.
– Akkor miért hagyta magára az egész életünket? – tört ki belőlem a kétségbeesés.
– Nem tudom… talán bűntudata volt. Talán azt hitte, így jóvátehet valamit.
Hazafelé menet végig csak sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e Lacira vagy inkább sajnálom őt – vagy saját magamat.
A családom is széthullani látszott. Anna nem tudott mit mondani; a fiam, Gergő dühösen vágta rá: – Apa áruló volt! Soha nem bocsátok meg neki!
De én csak ültem esténként a sötétben, és próbáltam emlékezni minden közös pillanatunkra. Vajon tényleg hazugság volt minden? Vagy csak én nem vettem észre, mennyire magányosak lettünk egymás mellett?
Egy este elővettem Laci utolsó levelét, amit nekem írt. „Bocsáss meg nekem, Zsuzsa. Nem akartam fájdalmat okozni. Erikának szüksége volt rám… de te voltál mindig az otthonom.”
Most itt ülök ebben az üres lakásban, és csak egy kérdés jár a fejemben: Vajon lehet-e újrakezdeni ennyi árulás után? Vagy örökre elveszítettem önmagamat is azzal, hogy mindent feltettem egy olyan szerelemre, ami talán sosem létezett igazán?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább el kell engedni mindent és új életet kezdeni?