Az utca széléről a remény kapujáig: Egy budapesti fiú igaz története

– Menj innen, Pál! Nem vagy többé a fiam! – ordította anyám, miközben a bejárati ajtó rám csapódott. A kulcs zörgése még most is a fülemben cseng. Tizennyolc éves voltam, apám temetése után két héttel. A lakás kulcsa a zsebemben maradt, de a zárat már lecserélték. Ott álltam a kőlépcsőn, egy szatyor ruhával és egy doboz apám régi könyvével.

Az első éjszaka a Nyugati pályaudvaron telt. A hideg betonon feküdtem, a kabátom alatt remegtem, miközben a város fényei közönyösen villogtak felettem. Azt hittem, valaki majd segít. De csak egy idős férfi, Laci bácsi szólt hozzám: – Ne várj csodát, fiú. Itt mindenki magáért van.

Az utcán gyorsan megtanultam, hogy az emberek nem néznek rád. Ha mégis, akkor csak azért, hogy elforduljanak. Az éhség lassan marni kezdte a gyomromat. Egyik nap a Blaha Lujza téren próbáltam pénzt kérni egy öltönyös férfitól. – Dolgozz inkább! – mordult rám, és továbbment.

Hetek teltek el így. Néha találtam egy-egy melegedőt, ahol legalább egy tál levest kaptam. Laci bácsi lett az egyetlen barátom. Ő tanított meg túlélni: hol lehet mosakodni, melyik templomban osztanak kenyeret, hogyan kell vigyázni az agresszívabb hajléktalanokra.

Egy este Laci bácsi eltűnt. Később hallottam, hogy meghalt. Akkor éreztem először, hogy teljesen egyedül vagyok ebben a városban.

Közben anyámról is hallottam híreket: új férfi költözött hozzá, és mintha sosem lettem volna a fia. Egyetlen rokon sem keresett. Néha elmentem a régi házunk elé, néztem az ablakokat, hátha meglátom őt – de sosem jött ki.

Egy nap, amikor már majdnem feladtam, megtaláltam apám egyik könyvében egy levelet. A borítékban egy ügyvéd neve és címe volt: dr. Szabó Gábor. Elmentem hozzá, büdösen, szakadt ruhában. Az asszisztens majdnem kidobott, de Gábor úr beengedett.

– Maga Pál? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen – feleltem halkan.
– Az apja hagyott magára valamit. Nem tudtam elérni magát.

A kezembe adott egy borítékot és egy kulcsot. A borítékban pénz volt – nem sok, de elég ahhoz, hogy újrakezdjem. A kulcs pedig egy kis zuglói lakásé volt.

Az első éjszaka a saját ágyamban sírtam. Nem hittem el, hogy végre van tető a fejem felett. Munkát kerestem: először raktárban pakoltam dobozokat, később egy pékségben dolgoztam hajnalonként. Lassan összeszedtem magam.

De a múlt nem engedett el. Egy nap összefutottam anyámmal a piacon. Megállt előttem, végigmért.
– Te vagy az? – kérdezte halkan.
– Igen – mondtam keményen.
– Hogy élsz?
– Jobban, mint gondolnád.

Nem szólt többet. Láttam rajta a szégyent és a bűntudatot – de bocsánatot nem kért.

Évek teltek el. A lakásból otthont teremtettem magamnak. Barátaim lettek: Zsófi a pékségből, aki mindig hozott nekem friss kiflit; András, aki segített felújítani a fürdőszobát; és még sokan mások.

Egy nap levelet kaptam az anyámtól: beteg lett, segítségre van szüksége. Napokig vívódtam: menjek-e? Megérdemli-e? Végül elmentem hozzá. Gyenge volt és megtört.

– Sajnálom – suttogta végül könnyek között –, féltem és gyenge voltam…

Nem tudtam rögtön megbocsátani neki. De ott maradtam mellette az utolsó hónapjaiban. Ápoltam, főztem rá, beszélgettünk hosszú estéken át.

Amikor meghalt, már nem haragudtam rá. Tudtam, hogy én más ember lettem – erősebb és szabadabb.

Most itt ülök a zuglói lakásban, nézem az ablakon át Budapest fényeit. Vajon hányan vannak még odakint azok közül, akiket senki sem vesz észre? Hányan küzdenek nap mint nap az életükért?

Ti mit tettetek volna az én helyemben? Meg tudtatok volna bocsátani annak, aki mindent elvett tőletek?