Az ünnep, ami mindent megváltoztatott: Egy év vihar a magyar családomban

„Apa, ezt most komolyan mondod?” – hangom remegett, miközben a villám megvilágította a konyha ablakát. A születésnapi torta még ott állt az asztalon, a gyertyák félig leégve, a poharakban félig elfogyott vörösbor. Anyám mereven nézett apámra, mintha nem hinné el, amit hall. A húgom, Dóri, a kanalat elejtette a tányérjára, és csak bámult maga elé.

Apám nagyot sóhajtott. „Nem bírom tovább. Változás kell az életemben.”

Anyám hangja alig hallatszott. „Legalább várj még egy évet… kérlek, a gyerekek miatt… miattam.”

Én huszonhárom voltam, Dóri tizenkilenc. Már nem voltunk gyerekek, de abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy elveszett kisfiú. A szobában hirtelen olyan csend lett, hogy hallottam a hűtő zúgását.

Aznap éjjel nem aludtam. Hallottam, ahogy a szüleim a konyhában suttognak, néha kiabálnak. „Nem csak az én hibám!” – mondta apa. „Te sem figyelsz rám már évek óta!” Anyám sírt. Dóri bezárkózott a szobájába, én pedig csak bámultam a plafont.

Másnap minden más lett. Anyám gépiesen főzte a kávét, nem nézett ránk. Apa korán elment dolgozni, szó nélkül. Dóri egész nap ki sem jött a szobájából. Én csak bolyongtam a lakásban, mintha keresnék valamit, amit elvesztettem.

A következő hetekben minden nap egyre nehezebb lett. Anyám próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne: főzte a kedvenc ételeinket, kérdezte, hogy telt az egyetem vagy a munka. De elég volt egy pillantás az arcára, hogy lássam: szenved.

Egy este anyámat találtam a kanapén ülve egy régi fényképpel a kezében: ő és apa fiatalon, boldogan Balatonon. „Nem tudom, hol rontottam el” – mondta sírva. „Talán többet kellett volna hallgatnom rá… vagy lehet, hogy ő sosem akart igazán maradni.”

Nem tudtam mit mondani. Egyszerre haragudtam apára és értettem is őt: lehet, tényleg változásra volt szüksége. De miért most? Miért így?

Dóri teljesen bezárkózott. Egyre többet járt el esténként ismeretlen barátokkal. Egyik éjjel későn jött haza, sírva borult rám: „Nem bírom tovább! Nem akarom látni anyát így… apát sem!”

Az idő vánszorgott. Apa egyre később járt haza, néha már ott sem aludt. Egyszer láttam az udvaron telefonálni – olyan hangon beszélt valakivel, ahogy velünk soha. Vajon van valakije? Ez a gondolat nem hagyott nyugodni.

Egy délután összeszedtem magam és odamentem hozzá a konyhába.

– Apa, beszélhetünk?
– Persze…
– Van valakid?
– Ez nem ilyen egyszerű…
– Akkor magyarázd el!

Sokáig hallgatott, aztán végül kimondta: „Igen, ismertem meg valakit. De nem miatta megyek el. Egyszerűen itt már nem vagyok boldog.”

Ez úgy ütött szíven, mintha pofon vágtak volna. Nem tudtam eldönteni, hogy gyűlöljem vagy sajnáljam.

A helyzet csak rosszabb lett, amikor anyám megtalálta az üzeneteket apa telefonján. Ordítás, tányérok törtek – biztos vagyok benne, hogy a szomszédok is hallották. Dóri aznap este elrohant otthonról; órákig kerestem a városban.

A Deák téren találtam rá egy padon ülve.

– El akarok menni innen – suttogta.
– Hova mennél?
– Nem tudom… talán Zsuzsa nénikéhez Pestre.

Átöleltem; éreztem, mennyire fáj neki minden.

Anyám közben teljesen magába zárkózott. Pár hétig nem ment dolgozni; egész nap az ágyban feküdt vagy némán ült a tévé előtt.

Egyik nap sírva találtam a konyhában főzés közben.

– Nem vagyok elég erős – zokogta.
– Dehogynem! – próbáltam bátorítani, de magam sem hittem benne igazán.

Az idő megállt abban az évben; minden nap attól féltem, hogy apa végleg elmegy. Minden este azt reméltem, visszaváltozik azzá az apává, aki régen volt: aki nyaranta lement velünk a Balatonra és nevetett a vicceinken.

De ő egyre távolabb került tőlünk. Egy este bevallotta: „Találtam egy kis albérletet közel a munkahelyemhez. Ha eljön az idő… elköltözöm.”

Anyám mindent hallott; újabb veszekedés következett.

– Megígérted az egy évet! – kiabálta anyám.
– Csak nem akarok tovább szenvedést okozni – felelte apa fáradtan.

Dóri tényleg elköltözött Zsuzsa nénikéhez karácsony után Pestre. A lakás még üresebb lett; én maradtam anyával, de belül egyre nagyobb lett az űr.

Új rutin alakult ki: én vittem le a szemetet anélkül, hogy kérnék; anyám cetliket hagyott a hűtőn: „Szép napot!”; apa csak beugrott néha ruháért vagy csekket befizetni.

Egy nap Dóri felhívott:
– Itt Pesten minden más… de a fájdalom ugyanaz.

Rájöttem: a családi problémák elől nem lehet elmenekülni; bárhová megyünk, velünk jönnek.

Aztán eljött az a nap is: apa összepakolt és elment. Nem volt nagy jelenet; csak egy ajtó csukódott be halkan és léptek kopogtak le a lépcsőházban.

Anyám egész éjjel sírt; én csak feküdtem és bámultam a plafont: vajon valaha meg tudok neki bocsátani?

Hónapok kellettek ahhoz, hogy újra tudjunk beszélgetni anélkül, hogy sírnánk vagy kiabálnánk egymással. Lassan elfogadtam: ez már egy másik család – tele sebekkel, de talán új lehetőségekkel is.

Most visszanézve úgy érzem: ez az év olyan vihar volt, ami mindent elsöpört maga körül – de talán szükség volt rá ahhoz, hogy felnőjek.

Gyakran gondolkozom: vajon hány magyar család él át hasonló drámát zárt ajtók mögött? És ti… átéltetek már olyat, ami örökre megváltoztatott benneteket?