Az új cipő titka – Egy apa szembenéz a múltjával
– Lilla, honnan van ez az új cipő? – kérdeztem, miközben a reggeli kakaóját keverte. A lányom csak vállat vont, és a telefonját nyomkodta. – Anya vette – felelte, mintha ez mindent megmagyarázna.
De én tudtam, hogy valami nem stimmel. Az anyjával, Zsuzsával már hónapok óta külön élünk, és a pénz sosem volt elég. Zsuzsa nem engedhetett meg magának ilyen drága dolgokat – főleg nem mostanában. Az új cipő márkás volt, a telefon pedig egy vadonatúj modell, amit én sem engedhettem volna meg magamnak.
Aznap este, amikor Lilla elaludt, leültem a konyhában, és csak bámultam a sötét ablakot. A gondolataim visszavittek a saját kamaszkoromba, amikor én is titkolóztam anyám előtt. Akkoriban azt hittem, minden titok csak az enyém lehet – most viszont apa vagyok, és félek attól, hogy elveszítem a lányomat.
Másnap reggel Lilla sietve kapta fel a táskáját. – Ma tovább maradok suliban, van szakkör – mondta. De a hangja bizonytalan volt. Megvártam, amíg elindul, majd követtem. A szívem hevesen vert; úgy éreztem magam, mint egy detektív egy rossz magyar tévéfilmben.
Lilla nem a suliba ment. A villamosmegállóban leszállt, majd egy kis utcába fordult be. Követtem, miközben próbáltam nem feltűnni. Egy régi bérházhoz ért, ahol egy idősebb férfi várta. A férfi mosolygott rá, és átölelte. Lilla is mosolygott – olyan őszintén, ahogy nekem már régóta nem.
A gyomrom összeszorult. Ki ez az ember? Egy pillanatra azt hittem, talán Zsuzsa új barátja – de aztán megláttam az arcát. Felismertem: Tamás volt az apám testvére, akivel húsz éve összevesztünk egy örökség miatt. Azóta nem beszéltünk.
Lilla bement vele a házba. Ott álltam az utcán, mint egy kísértet a múltból. Emlékeztem, mennyire szerettem Tamást gyerekként – ő tanított biciklizni, ő vitt először moziba. De amikor apám meghalt, minden megváltozott. Anyám és Tamás összevesztek a lakáson és az autón; én pedig soha többé nem kerestem őt.
Most itt volt Lilla nála – és Tamás adott neki mindent, amit én nem tudtam: figyelmet, ajándékokat, szeretetet? Vagy csak pénzt?
Hazamentem, és egész nap azon gondolkodtam: mit mondjak Lillának? Mit mondjak Tamásnak? Este Lilla halkan nyitotta ki az ajtót.
– Hol voltál? – kérdeztem csendesen.
– Mondtam már… szakkörön – felelte.
– Ne hazudj nekem! Láttalak Tamással! – csattantam fel.
Lilla arca elsápadt. – Apa… én csak…
– Miért nem mondtad el? Miért mentél hozzá? Mit adott neked?
Lilla sírni kezdett. – Mert veled mindig csak veszekedünk! Anyával is! Tamás bácsi meghallgat… és nem haragszik rám semmiért… És igen, ő vette nekem a cipőt meg a telefont… De nem azért járok hozzá!
Leültem mellé a kanapéra. A kezem remegett.
– Tudod… én is szerettem őt régen – mondtam halkan. – De nagyon megbántott engem és anyádat is…
– De én nem akarok választani köztetek! – zokogta Lilla.
Hosszú csend következett. Csak ültünk egymás mellett a sötétben.
Másnap felhívtam Tamást. A hangja meglepően nyugodt volt.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb jelentkezel – mondta. – Lilla jó gyerek. Csak beszélgetni szokott velem… Tudom, hogy haragszol rám…
– Nem haragszom… csak félek – vallottam be. – Félek attól, hogy elveszítem őt is…
Tamás sóhajtott. – Nem akarom elvenni tőled Lillát. De ha engeded… talán helyrehozhatjuk azt is, amit mi elrontottunk.
Aznap este leültünk hárman vacsorázni. Feszengve ültünk egymás mellett; Lilla szeme vörös volt a sírástól. Tamás csendben kanalazta a levest.
– Sajnálom – mondtam végül. – Sajnálom mindazt, ami történt…
Tamás bólintott. – Én is.
Lilla rám nézett: – Akkor most lehet két apukám?
Nevettünk és sírtunk egyszerre.
Azóta minden más lett. Nem lettünk tökéletes család; sokszor még mindig veszekszünk Lillával apróságokon. De már nem titkolózik előttem. És Tamással is lassan újra megtanulunk bízni egymásban.
Néha azon gondolkodom: vajon hány családban vannak ilyen titkok? Hány gyerek keres máshol szeretetet vagy figyelmet? Vajon mi felnőttek tényleg tudjuk-e, mire van szüksége annak, akit a legjobban szeretünk?