Az otthonom ára: Egy anyós vallomása a családi harcról
– Már megint itt vagy, Marika néni? – Dóra hangja élesen hasított át a reggeli csendben, ahogy kiléptem a verandára. A rózsabokrok között álltam, a kezem még mindig remegett, ahogy Sándor kedvenc csészéjét szorongattam. – Itt lakom, Dóra – feleltem halkan, de határozottan. – Ez az én otthonom.
Dóra szeme villant, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha idegen lennék a saját házamban. Mióta Sándor elment, minden megváltozott. A fiam, Gábor, egyre ritkábban jött haza, mindig csak sietve, mintha menekülne valami elől – vagy valaki elől. Dóra pedig… nos, ő sosem szerette igazán ezt a házat. Mindig panaszkodott a régi bútorokra, a nyikorgó padlóra, a kertre, amit Sándor és én együtt álmodtunk meg.
Aznap reggel Dóra nem kertelt tovább. – Marika néni, beszélnünk kell. Gáborral úgy gondoljuk, ideje lenne új életet kezdeni. Mi szeretnénk itt lakni. Maga pedig… biztosan jól érezné magát egy szép idősek otthonában.
A szívem összeszorult. Az emlékek villámként cikáztak át rajtam: Sándor nevetése a konyhában, az első karácsonyunk itt, amikor Gábor még kisfiú volt és a kandalló előtt játszott. Hogy hagyhatnám itt mindezt? Hogy mondhatja ezt nekem az a nő, akit úgy fogadtam be az életembe, mintha a lányom lenne?
– Nem megyek sehova – mondtam végül. – Ez a ház Sándorral közös életünk része. Itt nőtt fel Gábor is. Nem adom fel csak úgy.
Dóra arca eltorzult. – Maga önző! Mi lesz velünk? Gábor egész életében magának próbált megfelelni! Most végre lehetne egy saját otthonunk!
– Ez nem igaz – suttogtam. – Mindig is azt akartam, hogy boldogok legyetek.
A következő hetekben a feszültség csak nőtt. Gábor egyre többet dolgozott, hogy elkerülje a vitákat. Dóra pedig minden nap talált valamit, amin veszekedhetett velem: a mosogatás módja, a kert gondozása, vagy hogy túl sokáig ülök Sándor foteljében.
Egy este Gábor leült mellém a verandán. A nap már lement, csak a tücskök ciripelése hallatszott.
– Anya, kérlek… próbáld megérteni Dórát is. Neki is nehéz volt az elmúlt év. Szeretne végre egy saját otthont.
– Ez nem csak egy ház, Gábor! Ez az otthonunk! A te gyerekkorod! Az apád emléke!
Gábor lehajtotta a fejét. – Tudom… de nekem most Dóra a családom.
Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak félek attól, hogy ha elmegyek innen, végleg elveszítem Sándort is?
Másnap reggel Dóra már csomagolt néhány dobozt a nappaliban.
– Mit csinálsz? – kérdeztem döbbenten.
– Segítek magának összepakolni – felelte ridegen.
– Nem megyek sehova! – kiáltottam rá remegő hangon.
Dóra ledobta a dobozt és rám nézett. – Maga tönkreteszi ezt a családot! Miért nem tud egyszerűen elengedni?
– Mert ez mindenem! – zokogtam fel végül. – Ez az utolsó dolog, ami még összeköt Sándorral… és veletek is!
Dóra hátralépett, mintha pofont kapott volna. Egy pillanatig csend volt köztünk.
– Nem érti meg… maga mindig csak magára gondol – mondta halkan, majd kiment az ajtón.
Aznap este Gábor is elment Dórával együtt. Egyedül maradtam a hatalmas házban. A csend szinte fájt. A falakon Sándor képei néztek vissza rám; mintha ő is kérdezné: „Most mit teszel?”
Napokig csak bolyongtam a szobákban. Néha hallottam Dóra hangját a fejemben: „Önző vagy.” Vajon tényleg az lennék? Vagy csak egy anya vagyok, aki nem akarja elveszíteni mindazt, amit szeret?
Egy hét múlva Gábor visszajött egyedül.
– Anya… beszélnünk kell.
Leült mellém ugyanarra a verandára, ahol annyi boldog emlék kötött össze minket.
– Dóra ultimátumot adott – kezdte halkan. – Vagy eljössz innen, vagy ő elmegy végleg.
A szívem majd megszakadt. Hogy választhatnék köztetek? Hogy mondhatnék le az otthonomról vagy rólad?
– Gábor… én már mindent elvesztettem egyszer – mondtam könnyes szemmel. – Ne kényszeríts arra, hogy újra elveszítsek mindent.
Gábor csak ült mellettem némán. A nap lassan lebukott a kert végében.
Most itt ülök egyedül ebben a házban, és azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak egy anya és feleség, aki nem tudja elengedni azt, ami az övé volt? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon van-e olyan döntés, amiben senki sem veszít el mindent?