Az otthon, ami sosem lehetett a miénk – Egy anya harca a családi bizalomért
– Eszter, mondd el még egyszer, jól értettem? – kérdeztem remegő hangon, miközben az ablakon túl zuhogott az eső. A konyhában álltunk, a régi cserépkályha mellett, és a lányom szemei könnyesek voltak.
– Anya, Gábor azt mondta, hogy az új házat az ő anyja nevére kell íratni. Azt mondja, így biztonságosabb – suttogta Eszter, és a kezét a hasára tette. Már látszott rajta a második terhesség.
A szívem összeszorult. Az első unokám születése óta minden nap hálát adtam az égnek, hogy Eszter boldog. De most valami sötét árnyék vetült ránk. Nem értettem Gábor döntését. Miért nem bízik meg a saját feleségében? Miért kell mindent az anyja nevén tartani?
– És te mit gondolsz erről? – kérdeztem halkan.
Eszter vállat vont, de láttam rajta, mennyire bántja a dolog.
– Nem akarok veszekedni. Gábor szerint ez csak formalitás. De anya… félek. Mi lesz, ha egyszer baj lesz? Ha elválnánk? Akkor semmi sem lenne az enyém…
A szavak úgy csapódtak belém, mint egy hideg zuhany. Tudtam, hogy nem szabadna beleavatkoznom, de nem tudtam csendben maradni.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A férjem, László már rég aludt, de én csak néztem a plafont. Eszembe jutottak a saját fiatalkori emlékeim: amikor mi is házat vettünk Lászlóval, mennyi vita volt a családok között. De végül mindig egymás mellett álltunk ki. Vajon Eszter és Gábor is így lesznek?
Másnap reggel Eszter felhívott.
– Anya, beszéltem Gáborral. Azt mondja, hogy ez így szokás náluk. Az anyja mindent intéz, ő jobban ért hozzá…
– De Eszter! Ez nem normális! – csattantam fel akaratlanul. – Ez a te otthonod is lesz! Hogy lehetne minden az anyósa nevén?
A vonal másik végén csend lett.
– Anya… kérlek… ne ronts el mindent – mondta végül halkan.
Aznap este Gábor is átjött hozzánk. Feszült volt a légkör. László próbált oldani a hangulaton, de én nem tudtam mosolyogni.
– Gábor – kezdtem óvatosan –, mondd el nekünk is, miért jó ez így?
Gábor sóhajtott.
– Nézze, Marika néni… Anyám mindig mindent elintézett. Ő tudja, hogyan kell papírozni. Ha az ő nevén van a ház, biztosan nem lesz gond. És ha egyszer öröklés lesz… minden Eszteré és a gyerekeké lesz majd.
– De addig? – kérdeztem vissza. – Addig mi van? Mi van, ha valami történik? Ha összevesztek? Akkor Eszternek semmije sem marad!
Gábor arca elvörösödött.
– Maga nem bízik bennem?
– Nem rólad van szó – mondtam halkan –, hanem arról, hogy egy anya mindig félti a lányát.
Eszter ekkor kitört.
– Elég! Nem akarok harcot! Anya, Gábor… én csak boldog akarok lenni! Nem akarok választani köztetek!
A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Láttam rajta: tényleg szenved. És én is szenvedtem. Mert tudtam: ha tovább erősködöm, talán elveszítem őt.
A következő hetekben egyre kevesebbet beszéltünk. Eszter kerülte a témát. Gábor anyja, Ilona néni is megjelent egyszer nálunk.
– Marika drága – mondta mézesmázosan –, ne aggódjon! Nálunk mindig minden rendben volt. Én csak segíteni akarok a fiataloknak.
De én nem tudtam hinni neki. Láttam rajta azt a fölényes mosolyt, azt az önelégült pillantást. Mintha már most is minden az övé lenne.
Egy este Eszter sírva jött át hozzánk.
– Anya… félek… Gábor egyre idegesebb… azt mondja, ha nem írom alá a papírokat, akkor nem lesz ház…
Átöleltem őt. Éreztem, mennyire magányos ebben az egészben.
– Kicsim… ha úgy érzed, baj van… mindig hazajöhetsz…
De tudtam: nem oldhatom meg helyette ezt a helyzetet.
Aztán megszületett a második unokám is. Az öröm pillanataiban minden gond eltűnt egy időre. De amikor Eszterék beköltöztek az új házba – ami hivatalosan Ilona néni nevén volt –, újra előjöttek a régi félelmek.
Egy nap Eszter felhívott:
– Anya… Ilona néni most már mindenbe beleszól… még abba is, hogy milyen függönyt vegyek…
Nem tudtam mást mondani:
– Kicsim… ezt csak ti tudjátok megoldani. De sose feledd: én mindig itt vagyok neked.
Azóta is minden nap aggódom értük. Vajon jól tettem-e, hogy szóltam? Vagy csak még jobban eltávolítottam magamtól a lányomat?
Néha azon gondolkodom: meddig mehet el egy anya azért, hogy megvédje a gyermekét? És hol van az a pont, ahol már csak árt vele?
„Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig szabad beleavatkozni egy felnőtt gyerek életébe?”