Az otthon, ami már nem az enyém – Egy anyós, egy új lakó és a határok harca

– Nem hiszem el, hogy ezt megint megcsinálod, Éva néni! – csattantam fel, miközben a konyhapultnál álltam, remegő kézzel szorítva a bögrét. Az anyósom, Éva, csak egy pillanatra nézett rám, majd visszafordult a tűzhelyhez, mintha semmi sem történt volna. A háttérben Jakub, a férjem, némán ült az asztalnál, tekintetét a padlóra szegezve.

– Drágám, ne kezdjük újra – sóhajtott Éva. – Csak egy kis időre marad itt Laci. Nincs hova mennie.

Laci. Az új lakó. Egy idegen férfi, akit alig ismertem, de most már a mi kanapénkon aludt, a mi fürdőszobánkat használta, és reggelente ő ette meg az utolsó szelet kenyeret is. Mindez azért, mert Éva úgy döntött, hogy segít neki – és persze nekünk nem volt beleszólásunk.

Minden egy évvel ezelőtt kezdődött. Frissen végzett egyetemistaként költöztem Budapestre, tele álmokkal és tervekkel. Jakubbal egy szemináriumon ismerkedtünk meg; ő volt az első ember, aki igazán megértett. Gyorsan összeköltöztünk egy kis kétszobás lakásban Zuglóban – az első közös otthonunkban. Azt hittem, innen már csak felfelé vezet az út.

Aztán jött Éva. Először csak hétvégente látogatott meg minket, hozott süteményt, segített a mosásban. Eleinte hálás voltam neki – hiszen az én anyám vidéken él, ritkán tudott jönni. De Éva egyre többször maradt éjszakára. Azt mondta, túl fáradt hazamenni Újpestre. Jakub mindig csak legyintett: „Anyu ilyen, majd abbahagyja.”

De nem hagyta abba. Egyik este, amikor hazaértem a munkából, Éva már ott ült a nappaliban egy idegen férfival.

– Ő Laci – mutatta be –, mostantól velünk lesz egy darabig.

Akkor még nem tudtam tiltakozni. Megdermedtem. Jakub zavartan mosolygott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Azóta minden nap harc lett. Laci reggelente hangosan köhögött a fürdőben, Éva pedig úgy viselkedett, mintha ő lenne a ház úrnője: átrendezte a nappalit, kidobta a régi bögréimet („Ez már csorba volt!”), és minden este ő döntötte el, mit vacsorázunk.

Egyik este próbáltam beszélni Jakubbal.

– Nem bírom tovább – mondtam halkan. – Ez már nem a mi otthonunk.

Jakub sóhajtott.

– Tudom… de mit csináljak? Anyám mindig is ilyen volt. Ha most szólsz neki, csak megsértődik.

– És velem mi lesz? – kérdeztem elcsukló hangon. – Én már nem számítok?

Jakub nem válaszolt.

A következő napokban próbáltam elkerülni Évát és Lacit. Munka után inkább kávézóban ültem órákig, csak ne kelljen hazamennem. Egy este azonban túl korán értem haza: Éva épp Laci haját vágta a fürdőben, miközben hangosan nevetgéltek.

– Szia! – kiáltott rám Éva vidáman. – Ugye nem baj, hogy most kicsit elfoglaljuk a fürdőt?

Nem válaszoltam. Bementem a szobánkba és becsaptam az ajtót.

Aznap éjjel sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját lakásomban.

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat.

– Beszélnünk kell – mondtam Évának és Jakubnak reggeli közben. – Ez így nem mehet tovább. Szeretném visszakapni az otthonomat.

Éva felhúzta a szemöldökét.

– Hát hogy beszélsz te velem? Ez az én fiam lakása is!

– De én is itt lakom! És nekem is vannak jogaim! – kiáltottam vissza.

Jakub közénk állt.

– Elég legyen! – mondta fáradtan. – Meg kell oldanunk ezt valahogy…

De semmi sem változott igazán. Laci maradt. Éva megsértődött és napokig nem szólt hozzám. Jakub pedig egyre távolabb került tőlem.

Egy este végül összepakoltam egy táskát és elmentem sétálni a Városligetbe. Ott ültem egy padon és azon gondolkodtam: vajon tényleg harcolnom kell azért, ami elvileg az enyém? Vagy inkább adjam fel?

Másnap reggel visszamentem és leültem Jakubbal beszélgetni.

– Választanod kell – mondtam halkan. – Vagy mi ketten építjük tovább az életünket… vagy hagyod, hogy mások irányítsanak minket.

Jakub sokáig hallgatott. Végül csak ennyit mondott:

– Sajnálom… Nem tudom megtenni anyámmal ezt.

Akkor értettem meg: néha nem elég szeretni valakit ahhoz, hogy közös otthonotok legyen. Néha ki kell mondani: elég volt.

Most albérletben lakom Zugló másik felén. Néha még találkozom Jakubbal; néha hiányzik az otthonunk illata. De legalább újra van saját terem – és tudom, hogy ezért keményen meg kellett küzdenem.

Vajon hányan érzik még úgy Magyarországon, hogy nincs joguk a saját otthonukhoz? Ti mit tettetek volna a helyemben?