Az öt év, amikor nem költöttem egy forintot – Egy magyar nő vallomása

– Anya, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Zsófi, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültem, és egy régi naplóba jegyzeteltem. A villany már rég le volt kapcsolva, csak egy gyertya pislákolt az asztalon.

– Igen, Zsófi. Nem fogok többé pénzt költeni. Se kenyérre, se villanyra, se semmire. Megpróbálom másképp élni az életemet – válaszoltam halkan, de határozottan.

A döntésem nem egy hirtelen ötlet volt. Már hónapok óta éreztem, hogy valami nincs rendben velem és a világgal. Minden nap ugyanaz: reggel felkelek, dolgozom a könyvelőirodában, hazamegyek, bevásárolok, főzök, nézem a tévét, majd lefekszem aludni. Aztán újra és újra ugyanez. Egyre csak gyűltek a számlák, a hitelek, a feszültség. Egyik este aztán leültem a panel erkélyére, néztem a várost és eldöntöttem: elég volt.

Az első napokban mindenki bolondnak nézett. Anyám sírva hívott fel: – Editkém, hát mi lesz így veled? Hogy fogsz enni? Hogy fogsz fűteni télen? – De én csak annyit mondtam: – Majd megoldom. Nem akarok többé része lenni ennek az őrületnek.

A lakásban először csak a villanyt mondtam le. Gyertyafény mellett olvastam esténként, és amikor elfogytak a gyertyák, korán lefeküdtem. A víz kikapcsolása már nehezebb volt – de megtanultam esővizet gyűjteni az erkélyen vödrökbe. Mosakodni hideg vízzel kezdtem, ruhát kézzel mostam. Az első tél kemény volt: két pulóverben és három takaró alatt dideregtem.

A szomszédok először sajnálkoztak, aztán pletykálni kezdtek rólam. – Az Edit megbolondult – mondta egyszer hangosan Marika néni a lépcsőházban. – Még a villanyt is kikapcsoltatta! – De én csak mosolyogtam rájuk. Nem értették, hogy én nem őrült vagyok, hanem szabad.

A családom viszont egyre nehezebben viselte a döntésemet. Zsófi nem akart hozzám jönni hétvégente: – Anya, nálad mindig hideg van és sötét! – kiabálta egyszer sírva. A fiam, Gergő is elfordult tőlem: – Ez nem normális! Miért kell nekünk szégyenkeznünk miattad?

A barátaim is lassan eltűntek mellőlem. Nem hívtak kávézni, nem jöttek át beszélgetni. Egyedül maradtam a panelban, ahol minden nap újabb kihívást jelentett túlélni. Az ételt kidobott zöldségekből és gyümölcsökből szereztem a piacon; néha egy-egy pék megszánt és adott egy száraz kiflit.

Az első év végén már alig ismertem magamra. Megtanultam örülni annak is, ha sütött a nap vagy ha találtam egy meleg pulóvert a lomtalanításon. De közben egyre jobban fájt a magány. Hiányzott Zsófi nevetése, Gergő ölelése, anyám főztje.

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám Zsófi. Fázósan húzta össze magán a kabátot.
– Anya… beszélhetnénk?
– Persze, gyere be! – mondtam izgatottan.
Leültünk egymással szemben a sötét konyhában.
– Miért csinálod ezt magaddal? És velünk? – kérdezte halkan.
– Mert nem akarok többé része lenni annak a világnak, ahol minden csak pénzről szól. Ahol az emberek elfelejtik egymást szeretni, mert mindig csak dolgoznak és vásárolnak.
– De anya… mi is hiányzunk neked? Vagy csak magaddal törődsz?
A kérdése úgy szúrt belém, mint egy tű. Napokig nem tudtam aludni utána.

A második évben már rutinná vált a túlélés: tudtam, hol lehet gallyakat gyűjteni főzéshez a közeli parkban; ismertem minden kukát és piacot a környéken. De közben egyre jobban éreztem: valamit elvesztettem magamból.

Egy nap Gergő is beállított hozzám.
– Anya… apu beteg lett. Szükségünk lenne rád otthon.
– Én… nem tudok visszamenni oda – mondtam zavartan.
– Miért? Mi fontosabb neked ennél?
Nem tudtam válaszolni neki.

A harmadik évben már mindenki elfordult tőlem. Anyám meghalt anélkül, hogy elbúcsúzhattam volna tőle; Zsófi külföldre költözött; Gergő pedig már nem keresett többé.

A negyedik évben már csak magamnak éltem. Néha elgondolkodtam: vajon megérte-e mindez? Szabadabb lettem-e vagy csak elvesztettem mindent?

Az ötödik év végén egy hajléktalan férfi ült le mellém a parkban.
– Te is elvesztettél mindent? – kérdezte csendesen.
– Igen – válaszoltam könnyes szemmel.
– De legalább önmagad megtaláltad?
Nem tudtam mit mondani neki.

Most itt ülök ebben az üres lakásban, és azon gondolkodom: vajon tényleg boldogabb lettem így? Vagy csak menekültem valami elől? Ti mit gondoltok: lehet-e pénz nélkül élni úgy, hogy közben ne veszítsük el egymást?