Az örökség árnyékában: Egy család széthullása
– Ez nem lehet igaz! – csattant fel Balázs, miközben a kanál hangosan koppant a tányérján. A családi asztal körül mindenki elhallgatott. Anyósom, Ilona néni, rezzenéstelen arccal ült a helyén, mintha nem is hallotta volna a férjem kitörését. Gábor, Balázs bátyja, csak lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát, de egy szót sem szólt.
Én ott ültem Balázs mellett, és éreztem, ahogy a feszültség szinte tapinthatóvá válik a levegőben. Az asztalon még ott gőzölgött a húsleves, de senki sem evett már. Ilona néni néhány perccel korábban jelentette be: „A házat Gábor kapja, Balázs pedig megkapja a nyaralót Balatonon. A megtakarításaimat is Gábor örökli.”
Balázs arca eltorzult a dühtől és megalázottságtól. – Anya, ezt hogy gondoltad? Mindig azt mondtad, hogy egyformán szeretsz minket! – kiáltotta.
Ilona néni hangja hideg volt: – Gábor mindig mellettem volt, amikor szükségem volt rá. Te meg… te mindig csak a saját dolgaiddal voltál elfoglalva.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Balázs mennyit dolgozott az elmúlt években, mennyit segített nekünk is, amikor megszülettek a gyerekek. De azt is tudtam, hogy Gábor valóban gyakrabban látogatta az anyját, főleg mióta Ilona néni megözvegyült.
A vacsora csendben folytatódott. Mindenki kerülte egymás tekintetét. Hazafelé menet Balázs csak hallgatott. A kocsiban ülve végül megszólalt:
– Szerinted igazságos ez? – kérdezte tőlem rekedt hangon.
Nem tudtam mit mondani. Az igazság az volt, hogy nem tartottam annak. De féltem kimondani, nehogy még jobban fájjon neki.
Otthon aztán kitört belőle minden:
– Mindig én voltam a fekete bárány! Mindig Gábort szerette jobban! – ordította, miközben ököllel az asztalra csapott.
Próbáltam megnyugtatni:
– Balázs, ez nem rólad szól… Ilona néni mindig is nehezen mutatta ki az érzéseit. Talán most is csak fél attól, hogy egyedül marad.
– Akkor miért kell megaláznia engem mindenki előtt? – kérdezte könnyes szemmel.
A következő hetekben Balázs egyre zárkózottabb lett. Nem hívta fel az anyját, Gábort pedig kerülte. A gyerekek is érezték a feszültséget otthon. Egyik este Anna lányunk odabújt hozzám:
– Anya, miért szomorú apa?
Mit mondhattam volna? Hogy a családunkat szétfeszíti egy ház és néhány millió forint?
Egy vasárnap reggel Gábor átjött hozzánk. Zavartan állt az ajtóban.
– Beszélhetnénk? – kérdezte Balázstól.
Balázs először nemet akart mondani, de végül bólintott. Leültek a nappaliban.
– Nem akartam ezt így… – kezdte Gábor. – Anyu döntése volt. Én próbáltam lebeszélni róla.
– Akkor miért nem mondtál semmit? – vágott vissza Balázs.
– Mert félek tőle… Mindig is ő irányított mindent – vallotta be Gábor halkan.
A beszélgetés végén sem oldódott meg semmi. Balázs csak még dühösebb lett. Éreztem, hogy valamit tennem kell.
Egy este felhívtam Ilona nénit.
– Ilona néni, beszélhetnénk? Szerintem nagyon bántja Balázst ez az egész…
– Nem akarok erről beszélni! – vágott közbe keményen. – Ez az én döntésem!
– De hát ő is a maga fia…
– Tudom jól! De Gábor mindig mellettem állt! – mondta sírós hangon.
Akkor értettem meg: Ilona néni nem csak büntetni akarja Balázst. Egyszerűen fél attól, hogy öregkorára magára marad.
Az örökség kérdése hónapokig mérgezte a családot. Karácsonykor is feszülten ültünk egymás mellett az ünnepi asztalnál. A gyerekek próbálták oldani a hangulatot, de mindenki érezte: valami végleg megváltozott közöttünk.
Egy este Balázs odafordult hozzám:
– Szerinted valaha helyrehozható ez? Vagy örökre így maradunk?
Nem tudtam válaszolni. Csak annyit mondtam:
– Talán egyszer majd megbocsátunk egymásnak… De most még fáj.
Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg megéri egy örökség miatt szétszakítani egy családot? Vagy van olyan igazságtalanság, amit soha nem lehet megbocsátani? Ti mit tennétek a helyemben?