Az örökség ára: Egy nagymama vallomása a családi szakadásról

– Nem hiszem el, hogy ezt megteszed velem, anya! – kiabált rám Ágnes, a lányom, miközben remegő kézzel csapta be maga mögött a konyhaajtót. A bögrémben kihűlt a kávé, ahogy ott ültem az asztalnál, és próbáltam felfogni, mit is tettem. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanással azt kérdezné: „Miért nem gondoltad át jobban?”

Az egész egy egyszerű beszélgetéssel kezdődött. Anna, az idősebb unokám, már harmadik éve tanul Pécsen orvosnak. Mindig is szorgalmas volt, és bár most külföldön van ösztöndíjjal, tudom, hogy vissza akar jönni. Szerettem volna segíteni neki, hogy könnyebben induljon az életben – ezért döntöttem úgy, hogy ráíratom a lakásomat, amint befejezi az egyetemet. Úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit tehetek érte.

Aztán ott van Lilla, a másik unokám. Ő mindig is zárkózottabb volt. Ritkán látogatott meg, inkább az apja családjával töltötte az idejét. Nem mondom, hogy nem szeretem őt is – de valahogy sosem alakult ki köztünk az a mély kapcsolat, mint Annával. Talán ezért is gondoltam úgy, hogy természetes: Anna kapja a lakást.

Amikor elmondtam Ágnesnek és a férjének, Tamásnak a döntésemet, először csak csend lett. Ágnes arca elfehéredett, Tamás pedig zavartan nézett maga elé. – És Lilla? – kérdezte végül Ágnes halkan.

– Neki is segítek majd valamiben – mondtam. – De Anna most nagyobb szükségben van.

Ágnes ekkor felpattant. – Te mindig is Annát szeretted jobban! Mindig ő volt a kedvenced! – kiabálta.

Próbáltam magyarázkodni: – Nem erről van szó! Csak… Anna most egyedül van külföldön, és ha hazajön, legalább legyen hol laknia.

De Ágnes nem hallgatott rám. – Ezzel kettéválasztod a lányaimat! Hogy teheted ezt? – sírta el magát.

Azóta hetek teltek el. Ágnes nem keresett. Lilla sem jött át húsvétkor, csak egy üzenetet küldött: „Köszönöm a locsolópénzt.” Anna viszont minden héten ír nekem e-mailt: mesél az egyetemi életről, arról, mennyire hiányzik neki Magyarország.

A szomszédasszonyom, Marika néni szerint igazam van: „Aki törődik veled, annak adj! Az örökség nem jár alanyi jogon.” De amikor este egyedül ülök a nappaliban, hallom Ágnes szavait visszhangozni: „Mindig is Annát szeretted jobban!”

Emlékszem arra az időre, amikor még mind együtt voltunk. Karácsonykor Lilla és Anna együtt díszítették a fát. Lilla csendben rakosgatta a gömböket, Anna pedig nevetve ugrált körülötte. Akkor még azt hittem, mindkettőjüknek ugyanannyit jelentek.

Most viszont úgy érzem, mintha Lilla elidegenedett volna tőlem. Talán én is hibás vagyok ebben. Lehet, hogy sosem próbáltam igazán közel kerülni hozzá? Mindig könnyebb volt Annával beszélgetni – ő kérdezett, ő mesélt. Lilla inkább magába zárkózott.

Egyik este váratlanul csöngettek. Az ajtóban Lilla állt. Zavartan mosolygott.

– Szia nagyi… Beszélhetnénk?

Beengedtem. Leültünk a konyhában. Lilla sokáig hallgatott, majd halkan megszólalt:

– Tudod… Én nem haragszom rád. Csak… furcsa érzés volt megtudni, hogy Anna kapja a lakást. Mintha én kevésbé számítanék.

Megfogtam a kezét.

– Sajnálom, ha ezt érezted. Nem akartam megbántani téged.

Lilla bólintott.

– Tudom. Csak… jó lett volna néha érezni, hogy nekem is fontos vagyok.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Annyi mindent megbántam abban a pillanatban! Vajon tényleg igazságos voltam? Vagy csak azt hittem?

Másnap felhívtam Ágnest is. Sírva kértem bocsánatot tőle.

– Anya… – mondta halkan –, csak azt szeretném, ha mindkét lányomat ugyanúgy szeretnéd.

– Szeretem őket! – zokogtam.

– Akkor mutasd is ki nekik!

Most itt ülök újra az asztalnál. A lakás papírjai még nincsenek aláírva. Talán még nem késő változtatni valamin – vagy legalábbis kimutatni mindkét unokámnak: fontosak nekem.

De vajon lehet-e jóvátenni mindazt, amit egyetlen döntés tönkretehetett? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát?