Az örökség ára: Egy nagymama döntése, ami szétszakította a családot
– Nem hiszem el, anya! – kiáltotta Zsuzsa, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. – Hogy teheted ezt Ádámmal? Hogy gondolod, hogy csak Bencének adod a házat?
Ott ültem vele szemben, a régi, kopott konyhában, ahol annyi nevetés és veszekedés hangzott már el az évek során. A szívem összeszorult. Nem akartam bántani senkit. Csak segíteni akartam Bencének, aki most végre hazatér majd Németországból, ahol évekig tanult. Tudtam, milyen nehéz újrakezdeni itthon, főleg fiatalon, lakás nélkül.
– Zsuzsa, kérlek, értsd meg – próbáltam halkan magyarázni. – Bence mindig is nehezebben boldogult. Ádámnak már van egy lakása, jól keres az informatikai cégnél. Bence viszont most jön haza, és szeretném, ha lenne egy biztos pont az életében.
Zsuzsa szeme könnybe lábadt. – De anya, Ádám is a fiad! Ő is számít! Mindig is azt érezte, hogy ő csak a második. Most megint ezt bizonyítod neki.
Nem tudtam mit mondani. A szavak elakadtak a torkomban. Eszembe jutottak a régi idők: amikor Zsuzsa férjhez ment Gáborhoz, amikor megszülettek az unokáim. Mindig próbáltam igazságos lenni velük. De vajon tényleg sikerült?
Aznap este nem jött álom a szememre. Felidéztem Bence gyerekkorát: mindig csendesebb volt, visszahúzódóbb. Ádám harsányabb, magabiztosabb – őt könnyebb volt szeretni, vagy legalábbis kimutatni felé az érzéseimet. Vajon tényleg részrehajló voltam mindig is?
Másnap reggel Ádám állt az ajtóban. Nem szólt semmit, csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel.
– Nagyi… – kezdte halkan. – Tényleg nem számítok?
A szívem megszakadt. Odamentem hozzá, átöleltem.
– Dehogynem számítasz! Te vagy az első unokám! Mindig is különleges helyed volt nálam.
– Akkor miért? – kérdezte remegő hangon. – Miért csak Bencének adod a házat? Én is szerettem volna itt élni…
Nem tudtam válaszolni. Csak sírtam vele együtt.
A családi ebédek feszültté váltak. Zsuzsa alig szólt hozzám. Gábor próbált közvetíteni, de ő is érezte a feszültséget. Bence még nem tudott semmiről – ő még mindig külföldön volt, csak néha hívott fel videón.
Egyik este Zsuzsa felhívott.
– Anya, beszélnünk kell. Nem akarom, hogy a családunk szétszakadjon emiatt. Kérlek, gondold át még egyszer.
– De mit tegyek? – kérdeztem kétségbeesetten. – Ha mindkettőjüknek adok egy-egy részt, akkor egyikük sem tud majd igazán otthon lenni benne. Ha eladom és elosztom a pénzt, elveszik a ház emléke…
– Talán beszélj velük együtt – javasolta Zsuzsa csendesen. – Hallgasd meg őket is.
Így is tettem. Amikor Bence hazajött végre, leültünk mindannyian a nappaliban: én, Zsuzsa, Gábor, Ádám és Bence.
– Szeretném, ha tudnátok – kezdtem remegő hangon –, hogy mindkettőtöket szeretlek. Azért akartam Bencének adni a házat, mert úgy éreztem, neki nagyobb szüksége van rá most. De nem akarom, hogy emiatt harag legyen köztetek.
Ádám lehajtotta a fejét.
– Nekem tényleg van már lakásom – mondta halkan –, de ez a ház… ez az otthonunk volt mindig is. Nem az ingatlan miatt fáj, hanem mert úgy érzem, mintha kevésbé számítanék.
Bence zavartan nézett körbe.
– Én sosem akartam vitát ebből – mondta csendesen. – Ha Ádámnak fontosabb ez a ház, akkor én lemondok róla.
Zsuzsa sírva fakadt.
– Látod anya? Ezért mondtam! Mindig is versenyeztetted őket egymással…
Ott ültem közöttük, és úgy éreztem magam, mint egy bíró egy olyan perben, ahol nincs győztes.
Végül azt javasoltam: adjuk el a házat, és osszuk el a pénzt igazságosan. Ne maradjon tüske senkiben.
A döntés után napokig ürességet éreztem. Mintha elvesztettem volna valamit – nem csak egy házat, hanem az illúziót is, hogy egyetlen döntéssel boldoggá tehetek mindenkit.
Most itt ülök az üres konyhában utoljára. Nézem a repedezett csempét, hallgatom a madarakat az ablakban.
Vajon tényleg ennyit ér egy ház? Megéri feláldozni érte a családi békét? Vagy csak én voltam gyenge ahhoz, hogy igazán jól döntsök?