Az örökség ára – Egy családi lakás története

– Hát persze, hogy a te pénzed a mi pénzünk is – mondta az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam nem összeroppanni a feszültségtől. A család minden tagja ott volt: a férjem, Gábor, az ő testvére, Zsuzsa, és persze Ilona néni. A levegőben érezni lehetett a feszültséget, mintha egy rosszul sikerült karácsonyi vacsora közepén lennénk.

Egy hónapja halt meg az apósom, és azóta minden megváltozott. Az örökség – egy nagy, régi polgári lakás a belvárosban – hirtelen mindannyiunk életének középpontjába került. A lakásban nőtt fel Gábor és Zsuzsa is, minden sarkához emlékek kötődtek. De most már csak forintban mérhető érték volt.

A temetés után Ilona néni azonnal előállt az ötlettel: adjuk el a lakást, osszuk el a pénzt igazságosan, hogy ne legyen vita. Akkor még hálás voltam neki ezért. Azt hittem, így elkerülhetjük a családi botrányt. De nem számoltam azzal, hogy a pénz mindent megváltoztat.

Az első vita akkor robbant ki, amikor kiderült, hogy mennyit ér valójában a lakás. Zsuzsa szerint legalább húszmillióval többet ér, mint amennyit az ingatlanos mondott. Gábor viszont ragaszkodott ahhoz, hogy gyorsan adjuk el, mert szerinte „a pénz most kell”. Én csak ültem ott, próbáltam közvetíteni, de minden szavam falakba ütközött.

– Te csak ne szólj bele! – csattant fel Zsuzsa egyik este. – Nem is vagy vér szerinti családtag!

Ez fájt. Tíz éve vagyok Gábor felesége, együtt neveltük fel a két gyereket, minden ünnepet együtt töltöttünk. Mégis úgy éreztem magam, mintha csak egy betolakodó lennék.

A helyzet csak romlott. Amikor végül sikerült eladni a lakást – jóval kevesebbért, mint amennyit Zsuzsa remélt –, Ilona néni előállt egy újabb ötlettel: szerinte az én részemet is osszuk el közöttük.

– Hát te is családtag vagy, nem? Akkor a pénzed is a miénk – mondta nevetve, de a hangjában volt valami fenyegető.

Gábor csak hallgatott. Nem állt ki mellettem. Otthon azt mondta: „Ne csinálj ebből ügyet! Úgyis mindent együtt költünk el.” De én tudtam, hogy ez nem igaz. A pénz hirtelen mindenkinek fontosabb lett, mint bármi más.

A gyerekek is megérezték a feszültséget. Anna, a lányom egyszer megkérdezte: – Anya, miért veszekszik mindenki?

Mit mondhattam volna neki? Hogy a pénz miatt? Hogy az emberek ilyenkor mutatják meg az igazi arcukat?

Egy este Zsuzsa felhívott. Sírt.

– Sajnálom, amit mondtam – zokogta. – Csak… félek. Nincs munkám, és ez az örökség volt az utolsó esélyem.

Akkor értettem meg igazán: mindannyian félünk valamitől. Én attól félek, hogy elveszítem a családomat; Zsuzsa attól, hogy nem tudja eltartani magát; Ilona néni attól, hogy magára marad; Gábor pedig attól, hogy választania kell köztem és a családja között.

Azóta sem oldódott meg semmi. A pénzt elosztottuk – papíron igazságosan –, de valami végleg eltört közöttünk. Már nem járunk össze vasárnaponként ebédelni. A gyerekek is ritkábban látják a nagymamát.

Néha azon gondolkodom: megérte? Megérte eladni azt a lakást? Megérte feláldozni a békét néhány millió forintért?

Most itt ülök egyedül a nappaliban, és hallgatom a csendet. Vajon tényleg ennyit ér egy család? Vajon lehet-e újra bízni egymásban ott, ahol egyszer már mindent szétrombolt a pénz?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azt, amit egy örökség miatt mondanak vagy tesznek egymással az emberek?”