Az illúzió rabja: Amikor a szerelem hazugsággá válik
– Hogy lehettél ilyen vak, Eszter? – hallottam anyám hangját a fejemben, miközben a konyhaasztalnál ültem, és bámultam a telefonom kijelzőjét. A képernyőn még mindig ott villogott az utolsó üzenet: „Sajnálom, de nem tudok most beszélni.” Azt hittem, ez csak egy rossz nap. Aztán rájöttem, hogy ez egy rossz élet.
A nevem Eszter. Harminckét éves vagyok, és egész életemben arra vágytam, hogy valaki igazán szeressen. Amikor megismertem Gábort, azt hittem, végre megtaláltam azt az embert, akivel minden könnyű lesz. Egy közös barátunk születésnapján találkoztunk egy zuglói kocsmában. Gábor vicces volt, figyelmes, és úgy nézett rám, mintha én lennék a világ közepe. Az első pillanattól kezdve úgy éreztem, mintha már ezer éve ismerném.
Az első hónapokban minden tökéletesnek tűnt. Hétvégente kirándultunk a Normafánál, esténként közösen főztünk – ő mindig ragaszkodott hozzá, hogy ő vágja fel a hagymát, mert szerinte én túl lassú vagyok. Néha vitatkoztunk apróságokon – például azon, hogy ki mosogasson –, de ezek inkább játékos csipkelődések voltak.
Aztán valami megváltozott. Gábor egyre többször mondta le a találkozókat az utolsó pillanatban. „Munka van” – mondta mindig. Én pedig elhittem neki. Anyám viszont nem. „Eszter, egy férfi, aki szeret, nem tűnik el csak úgy!” – mondta újra és újra. De én nem akartam hallgatni rá.
Egyik este, amikor Gábor azt mondta, hogy késő estig dolgozik, elmentem hozzá – csak úgy, meglepetésből. A lakásában sötét volt, de az ablakban fény szűrődött ki. Kopogtam. Egy nő nyitott ajtót. „Szia! Te ki vagy?” – kérdezte meglepetten. Megdermedtem. „Én… Eszter vagyok. Gábort keresem.” A nő zavartan nézett rám. „Én is.”
Aznap este minden darabokra hullott bennem. Kiderült, hogy Gábornak már évek óta van egy másik kapcsolata – velem párhuzamosan. A nő neve Zsófi volt, és ugyanúgy hitt benne, mint én. Ott álltunk ketten az ajtóban, két idegen nő, akiket ugyanaz az ember csapott be.
Hazamentem, és órákig csak ültem a fürdőszobában a hideg kövön. A telefonom folyamatosan rezgett – Gábor hívott újra és újra –, de nem vettem fel. Anyám bejött hozzám: „Mondtam én neked… De most már elég! Ne sírj egy ilyen ember után!”
De sírtam. Napokig nem mentem dolgozni. A barátaim próbáltak vigasztalni: „Legalább most kiderült! Jobb most, mint tíz év múlva!” De én csak azt éreztem, hogy minden hazugság volt.
Aztán egyszer csak Zsófi rám írt Facebookon: „Beszélhetnénk? Szerintem mindkettőnknek segítene.” Találkoztunk egy kávézóban a Blahánál. Zsófi sírt. Én is sírtam. Kiderült, hogy Gábor mindkettőnknek ugyanazokat a meséket mondta: hogy mennyire különlegesek vagyunk neki, hogy soha nem érzett még ilyet senki iránt.
„Hogy lehettünk ennyire naivak?” – kérdezte Zsófi.
„Talán mert hinni akartunk benne” – válaszoltam.
Az elkövetkező hetekben próbáltam összeszedni magam. Visszamentem dolgozni – egy kis könyvesboltban dolgozom a belvárosban –, de minden nap küzdelem volt. Az emberek jöttek-mentek, én pedig csak néztem őket: vajon hányan élnek még hazugságban?
Anyám minden este hívott: „Eszterkém, ne hagyd magad! Egy ilyen férfi nem érdemel meg téged!” De én nem tudtam elengedni a kérdést: hol rontottam el? Miért nem vettem észre a jeleket?
Egy este leültem apámmal is beszélgetni – ő mindig csendesebb volt az ilyen dolgokban. „Tudod, Eszter,” mondta halkan, „néha az emberek nem azért csalnak meg minket, mert mi rosszak vagyunk. Hanem mert ők gyengék.”
Ez a mondat valahogy megnyugtatott. Elkezdtem újra találkozni a barátaimmal – sétáltunk a Margitszigeten, beszélgettünk órákig egy-egy pohár bor mellett. Lassan elkezdtem újra hinni abban, hogy lehet boldog élet egy ilyen csalódás után is.
Egy nap Zsófi írt: „Képzeld, elköltözöm vidékre! Új életet kezdek.” Örültem neki – és egy kicsit irigyeltem is a bátorságáért.
Most itt ülök a konyhaasztalnál, nézem a reggeli fényt az ablakon át. Még mindig fáj néha – főleg amikor látom a párokat kézen fogva sétálni –, de már nem érzem magam annyira elveszettnek.
Talán sosem fogom teljesen megérteni, miért történt ez velem. De most már tudom: nem vagyok hibás azért, hogy szerettem valakit.
Vajon hányan élnek még ma is ilyen hazugságban? És vajon képesek vagyunk-e újra bízni valakiben ezek után?