Az illat, ami mindent megváltoztatott: Egy árulás és újrakezdés története

– Mi ez az illat rajtad, András? – kérdeztem halkan, miközben a kulcs csörrenése után belépett a lakásba. Az órám szerint már majdnem éjfél volt, és a vacsora, amit egész nap készítettem az évfordulónkra, kihűlt az asztalon. A gyertyák már csak füstölögtek.

András megállt az előszobában, levette a cipőjét, és rám sem nézett. – Ne kezdjük most ezt, Anna – mondta fáradtan, de a hangjában volt valami idegen. Valami, amitől összeszorult a gyomrom.

Az illat – édes, virágos, ismeretlen – ott lebegett körülötte. Nem az én parfümöm volt. Nem is az övé. Aznap este minden megváltozott.

A fürdőszobába mentem, hogy ne lássa a könnyeimet. A tükörbe néztem, és egy idegen nőt láttam visszanézni rám: karikás szemekkel, remegő ajkakkal. Tizenkét éve voltunk házasok. Azt hittem, ismerem Andrást. Azt hittem, biztonságban vagyok mellette.

Másnap reggel csendben reggeliztünk. A lányunk, Lili, vidáman mesélte az iskolai élményeit, de én csak bámultam a kávémat. András sietve elköszönt: – Ma hosszú napom lesz, ne várjatok vacsorára! – mondta, és már csukódott is mögötte az ajtó.

Aznap egész nap azon az illaton járt az eszem. Próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy András megcsal. De ahogy telt a hét, egyre több apró jel tűnt fel: titkos üzenetek a telefonján, késői érkezések, elhallgatott beszélgetések. Egy este, amikor azt hitte, alszom, hallottam, ahogy valakivel suttogva beszél telefonon a fürdőben.

Nem bírtam tovább. Egy péntek este, amikor Lili már aludt, szembesítettem Andrást.
– Van valaki más? – kérdeztem remegő hangon.

Először tagadott. Aztán láttam rajta a megtörtséget. – Anna… nem akartam bántani téged. De igen. Van valaki.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. A szavak visszhangoztak a fejemben: van valaki… van valaki…

– Ki ő? – kérdeztem alig hallhatóan.
– Egy kolléganőm… Zsófi – mondta lehajtott fejjel.

A világom darabokra hullott. Az éjszaka közepén felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.
– Nem tudom, mit csináljak… – zokogtam neki.
– Anna, gondolj Lilire! És magadra is! Nem maradhatsz egy ilyen helyzetben – mondta Kata határozottan.

A következő hetekben András próbált magyarázkodni. – Hibáztam… de szeretlek titeket! – mondta újra és újra.
De már nem tudtam hinni neki. Minden érintése idegen volt. Minden szava üresen kongott.

A családunk széthullott. Anyám azt mondta: – Anna, próbáljátok meg rendbe hozni! Egy gyereknek apa kell!
De apám csak annyit mondott: – Ne hagyd magad megalázni!

Lili mindent érzett. Egy este odabújt hozzám: – Anya, ugye nem fogtok elválni?
A szívem majd megszakadt.

Végül meghoztam a döntést: elköltözünk Lili-vel anyámhoz egy időre. András könyörgött: – Adj még egy esélyt!
De én már nem tudtam visszafordulni.

Az első hetek pokoliak voltak. Minden reggel sírva ébredtem. Hiányzott a régi életünk, hiányzott András is – vagy inkább az az ember, akinek hittem őt.

A munkahelyemen is nehezen ment minden. A kollégáim suttogtak mögöttem: – Hallottad? Anna férje megcsalta…
De Kata mellettem állt mindenben.
– Anna, te erős vagy! Meg fogod oldani! – biztatott nap mint nap.

Lili miatt igyekeztem tartani magam. Egyik este együtt néztük a régi családi fotókat.
– Anya, én szeretlek titeket mindkettőtöket…
– Tudom kicsim… És mindig itt leszek neked – öleltem magamhoz.

Ahogy telt az idő, lassan újra megtaláltam önmagamat. Elkezdtem futni reggelente a Margitszigeten. Megismertem új embereket. Egyikük, Gábor, szintén egyedülálló apa volt. Hosszú beszélgetések után rájöttem: lehet újrakezdeni.

András néha még írt üzeneteket: – Hiányoztok…
De már nem fájt annyira olvasni őket.

Egy év telt el azóta az éjszaka óta. Ma már tudom: nem én hibáztam. És nem vagyok egyedül.

Néha még mindig érzem azt az idegen illatot a levegőben – de már nem félek tőle.

Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egy ilyen árulást? Vagy csak megtanulunk együtt élni vele? Ti mit tennétek a helyemben?