Az igazság ára – Egy magyar család harca a békéért

– Márta néni, megint kirúgták a Pétert? – kérdezte halkan a szomszédasszony, miközben a lépcsőházban összefutottunk. A hangjában ott bujkált az együttérzés és a kíváncsiság is. Csak bólintottam, de belül ordítani tudtam volna. Hányszor kezdődik még elölről ez az egész?

Otthon csend volt. Az unokáim, Zsófi és Marci, a szobájukban ültek, fülükben fülhallgatóval menekültek a felnőttek világából. A lányom, Eszter, a konyhában állt, kezében egy törött bögrével. A mosogatóban már három napja gyűltek az edények. Péter az erkélyen dohányzott, dühösen pöckölte el a csikket.

– Nem hagyhattam szó nélkül, amikor a főnök megint megalázta azt a szerencsétlen Gézát! – csattant fel Péter, amikor végre beszélni kezdett. – Hát milyen világ ez, ahol mindenki csak tűr?

– De Péter, nekünk is élni kell valamiből! – tört ki Eszterből a sírás. – Már megint mi lesz? Hogy fizetjük ki a rezsit? A gyerekeknek iskolakezdés…

Én csak álltam ott, és próbáltam erős maradni. Az én anyám mindig azt mondta: „A család az első.” De mit tegyek, ha a család éppen attól hullik szét, akit be kellett fogadnom?

Péter nem rossz ember. Sőt, talán túl jó is. Mindig kiáll az igazáért, de sosem gondol bele, hogy ezzel mennyit árt nekünk. Az előző munkahelyén is így volt: szóvá tette, hogy a főnök zsebre teszi a pénzt, aztán már másnap csomagolhatott. Most megint ugyanaz.

Este leültem Eszter mellé. A szemei vörösek voltak.

– Anyu, én már nem bírom tovább – suttogta. – Szeretem Pétert, de félek tőle. Nem úgy… nem bánt fizikailag. Csak… mindig mindenki ellen harcol. Soha nincs nyugalom.

– Tudom, kicsim – simogattam meg a haját. – De gondolj a gyerekekre is. Nekik szükségük van apára…

– De milyen apára? Egy hősre, aki sosem marad meg sehol? Vagy egy vesztesre?

Másnap reggel Péter már korán fent volt. Állásokat böngészett a laptopján.

– Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert kiálltam valaki mellett – mondta nekem dacosan. – Ha ezért nem kellek senkinek, hát legyen.

– De Péter… – kezdtem volna, de leintett.

– Maga sosem értett meg engem, Márta néni! Mindig csak azt nézi, hogy legyen csend meg béke! De mi lesz azokkal, akiket elnyomnak? Ki áll ki értük?

A szavaiban volt igazság. De közben ott volt az én valóságom is: a számlák, a gyerekek jövője, Eszter könnyei.

Aznap délután Marci odajött hozzám.

– Mama, apa most is elvesztette a munkáját?

– Igen, kisfiam – sóhajtottam.

– Akkor most megint költöznünk kell?

A szívem összeszorult. Az elmúlt öt évben háromszor költöztünk albérletből albérletbe. Mindig ugyanaz: Péter igazságot akar szolgáltatni, aztán menni kell.

Este vacsora közben csend volt. Zsófi csak turkálta a tányérját.

– Miért nem lehet egyszerűen csendben maradni? – kérdezte halkan. – Miért nem lehet normális életünk?

Péter felpattant.

– Mert nem vagyok gyáva! Nem fogok behódolni senkinek!

Eszter sírva fakadt és kiszaladt a konyhából. Én csak ültem ott és néztem Pétert: egy felnőtt férfit, aki úgy harcol az igazságért, hogy közben mindent elveszít maga körül.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Az ablakon át hallottam Péter halk zokogását az erkélyen. Talán ő is érzi már: valamit elrontottunk.

Másnap reggel Eszter bejelentette: elköltözik a gyerekekkel egy időre az anyósához vidékre.

– Szükségem van nyugalomra – mondta halkan.

Péter csak állt ott némán. Nem szólt semmit. Én sem tudtam mit mondani.

Most itt ülök egy üres lakásban. Hallgatom az óraketyegést és azon gondolkodom: hol rontottuk el? Lehet-e béke ott, ahol mindenki mást akar? Megéri-e az igazság mindazt a fájdalmat és veszteséget?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet bírni ezt úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?”