Az igazság a vörös rózsák mögött: Egy születésnap, ami mindent megváltoztatott

– Ki küldte ezt? – suttogtam magam elé, miközben remegő kézzel bontottam fel a vörös szalaggal átkötött csokrot. A nappali ablakán keresztül beszűrődő júniusi napfényben a rózsák szinte világítottak. A csokorhoz egy apró, fehér boríték volt tűzve. „Boldog születésnapot, Anna! Az igazság közelebb van, mint gondolnád.” A betűk ismerősek voltak, mégis idegenek. A szívem hevesen vert, ahogy körbenéztem a lakásban – mintha valaki figyelne.

A férjem, Gábor, épp a konyhában matatott. – Kaptál valamit? – kérdezte hanyagul, de a hangjában volt valami furcsa feszültség. – Csak egy csokor rózsa – feleltem, próbálva közömbösnek tűnni. De ő nem nézett rám, csak tovább törölgette a poharakat.

Aznap este nem tudtam aludni. A rózsák illata betöltötte a hálószobát, és az üzenet újra meg újra visszhangzott a fejemben. Vajon ki tudhat rólam valamit, amit én nem? Miért pont most, a negyvenedik születésnapomon?

Másnap reggel, amikor Gábor elment dolgozni, elővettem a régi fényképalbumot. Talán valami nyomot találok. Lapozgattam a képeket: esküvőnk a Balaton-parton, családi kirándulások Visegrádon, karácsonyok anyáméknál. Minden olyan tökéletesnek tűnt. De ahogy jobban megnéztem az egyik képet – Gábor és a legjobb barátnőm, Zsuzsa együtt nevetnek egy pohár borral –, valami furcsa érzés fogott el. Mintha túl közel lennének egymáshoz.

Délután Zsuzsa átjött köszönteni. – Gyönyörű csokrot kaptál! – mondta mosolyogva, de a tekintete elidőzött a rózsákon. – Te küldted? – kérdeztem hirtelen. Meglepődött, majd elnevette magát: – Ugyan már, én inkább csokit hoztam volna! – De valami mégis megremegett benne.

Este Gábor feszülten érkezett haza. – Miért vagy ilyen csendes? – kérdezte. – Csak fáradt vagyok – hazudtam. De belül fortyogott bennem a gyanú.

A következő napokban egyre több apró részlet kezdett összeállni: Gábor telefonja mindig le volt némítva, gyakran későn jött haza, és Zsuzsa is egyre ritkábban keresett. Egyik este véletlenül meghallottam egy telefonbeszélgetést: Gábor halkan beszélt valakivel a teraszon. „Nem bírja már sokáig… Tudja, hogy valami nincs rendben…” – hallottam félmondatokat.

Aznap éjjel úgy döntöttem, utánajárok az igazságnak. Amikor Gábor elaludt, átnéztem az üzeneteit. Ott voltak: hónapokra visszamenőleg üzenetek Zsuzsától. „Hiányzol… Mikor találkozunk újra?” „Anna semmit sem sejt.” A gyomrom görcsbe rándult.

Másnap reggel szembesítettem Gábort:
– Mióta tart ez? – kérdeztem sírva.
– Anna… én… nem akartam bántani téged… – dadogta.
– Hány éve? – kiabáltam.
– Három éve… – suttogta lehajtott fejjel.

Zsuzsát is felhívtam. Először tagadott, majd zokogva bevallotta: – Sajnálom! Nem akartam így alakulni… De beleszerettem Gáborba…

Az egész világom összeomlott. Az anyám azt mondta: – Anna, gondolj a gyerekekre! Nem lehet csak úgy mindent felrúgni! De én már nem bírtam tovább hazugságban élni.

Hetekig csak vegetáltam. A gyerekeim látták rajtam a fájdalmat, de nem értették az okát. Egyik este a lányom, Réka odabújt hozzám: – Anya, ugye minden rendben lesz?

Nem tudtam mit felelni.

Végül elköltöztem Gábortól. Zsuzsával soha többé nem beszéltem. A család széthullott; anyám haragudott rám, hogy „feladtam”, de apám csendben megölelt: – Néha jobb az igazság, mint egy életnyi hazugság.

Most itt ülök egyedül a régi lakásban, és nézem az ablakban hervadó rózsákat. Vajon jobb lett volna nem tudni semmit? Vagy így legalább esélyt kaptam újrakezdeni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora árulást? Vagy tényleg csak az igazság számít mindenek felett?