Az esküvő után rájöttem, hogy anyám fiához mentem férjhez: Harcom a saját hangomért

– Nem így kell hajtogatni a törölközőt, Zsuzsi! – csattant fel Margit néni hangja mögöttem, miközben a fürdőszobában próbáltam rendet tenni. A kezem megállt a levegőben, és éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Ez már a harmadik alkalom volt ezen a héten, hogy beleszólt abba, mit és hogyan csinálok a saját otthonomban. Vagyis… a férjem, Gábor otthonában. Mert igazából sosem éreztem magaménak ezt a lakást, mióta ideköltöztem az esküvőnk után.

Gábor mindig is jó fiú volt. Ezt mindenki mondta róla a faluban, ahol felnőttünk. „Aranyszívű, dolgos, tisztelettudó” – mondogatta Margit néni büszkén minden családi összejövetelen. De azt soha nem tette hozzá, hogy Gábor minden döntését az ő jóváhagyásával hozta meg. Én ezt csak később vettem észre, amikor már túl késő volt.

Az esküvőnk csodálatos volt. A templomban mindenki minket nézett, anyám sírt örömében, apám büszkén szorította meg a kezem. Azt hittem, mostantól minden könnyebb lesz. De ahogy becsuktuk magunk mögött az ajtót az első közös esténken, Gábor rögtön felhívta az anyját: „Anya, minden rendben van, Zsuzsi is jól érzi magát.” Akkor még aranyosnak találtam.

De ahogy teltek a hetek, Margit néni egyre többször jelent meg nálunk – hol egy fazék húslevessel, hol csak úgy „megnézni, hogy vagyunk”. Eleinte örültem neki, hiszen én is szerettem volna jó kapcsolatot ápolni vele. De hamar rájöttem: ő nem vendégként jön, hanem mintha még mindig ő lenne a ház úrnője.

Egyik este vacsoránál szóba került, hogy szeretnék visszamenni dolgozni az óvodába. Gábor rám nézett, majd Margit nénire. „Szerintem most inkább itthon kellene maradnod – mondta az anyja –, amíg nem lesz gyerek.” Gábor csak bólintott. Én pedig ott ültem közöttük, mintha láthatatlan lennék.

A napok egyhangúan teltek: reggel Margit néni bejött kávézni („Úgyis útba esik!”), délután együtt főztünk („Majd én megmutatom, hogy kell igazán jó paprikás krumplit csinálni!”), este pedig Gábor panaszkodott: „Anyám csak segíteni akar.”

Egyik délután azonban betelt a pohár. Margit néni épp a szekrényemet rendezgette át – „Hidd el, így sokkal praktikusabb!” –, amikor elvesztettem a türelmem.

– Margit néni! – szóltam rá remegő hangon. – Ez az én szekrényem. Szeretném én eldönteni, mi hol legyen.

Megállt, rám nézett, és olyan tekintettel nézett végig rajtam, mintha valami szörnyűséget mondtam volna.

– Zsuzsikám, én csak jót akarok neked! – mondta sértődötten.

Aznap este Gáborral összevesztünk. – Miért nem tudsz kijönni anyámmal? Ő csak segíteni akar! – kiabálta.

– Nem akarom, hogy mindenbe beleszóljon! – sírtam el magam. – Sosem érzem magam itthon ebben a házban!

Gábor csak nézett rám értetlenül. – Ez mindig is így volt nálunk…

Akkor értettem meg: neki ez a természetes. Ő sosem tanulta meg leválasztani magát az anyjáról. Én pedig egyre inkább elveszítettem önmagam ebben a háromszögben.

Az éjszakák hosszúak voltak és álmatlanok. Egyre gyakrabban gondoltam arra: vajon tényleg ezt akarom? Vajon tényleg ilyen életet képzeltem el magamnak? Minden reggel újra és újra eljátszottam fejben a beszélgetést Gáborral: „Szeretném, ha végre mi ketten döntenénk a saját életünkről.” De sosem mertem kimondani.

Egy nap azonban váratlanul meglátogatott az édesanyám. Látta rajtam a fáradtságot és a szomorúságot.

– Mi baj van, kicsim? – kérdezte halkan.

Kitört belőlem minden: sírva meséltem el neki mindent – Margit nénit, Gábort, az állandó megfelelési kényszert.

Anyám csak átölelt. – Zsuzsi, ne hagyd elveszni önmagad! Ha most nem állsz ki magadért, később még nehezebb lesz.

Aznap este leültem Gáborral beszélgetni. A hangom remegett, de végre kimondtam:

– Gábor, szeretlek. De nem bírom tovább ezt az életet. Szükségem van arra, hogy mi ketten hozzuk meg a döntéseket. Hogy ne más mondja meg helyettünk, hogyan éljünk.

Gábor először dühös volt, majd zavart lett. Végül csak annyit mondott:

– Nem tudom, hogy menni fog-e…

Azóta eltelt pár hét. Margit néni ritkábban jön át. Gábor próbál változtatni – de minden nap küzdelem. Néha úgy érzem, sikerül megtalálnom a saját hangomat; máskor megint elveszek ebben a háromszögben.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy elvesznek mások elvárásai között? És vajon meddig lehet így élni anélkül, hogy teljesen elveszítenénk önmagunkat?