Az esküvő, amit a gyerekeim nem engednek: Egy anya szívet tépő választása

– Anya, ha tényleg hozzámész ehhez a férfihoz, akkor én többé nem jövök haza – mondta Gergő, a fiam, miközben a konyhaasztalnál ült, összeszorított ököllel. A hangja remegett, de a tekintete kemény volt, mint a jég. Mellette Anna, a lányom, csak némán bámulta a bögréjét, mintha abban keresné a válaszokat.

A szívem összeszorult. Ott álltam a konyhában, kezemben egy félig megvágott kenyérrel, és azt éreztem, mintha valaki hirtelen kirántotta volna alólam a talajt. Nem tudtam megszólalni. Csak néztem Gergőt, az én nagyfiamat, akit egyedül neveltem fel, miután az apjával elváltunk. Azt hittem, mindent túlélünk együtt. De most úgy tűnt, éppen én vagyok az, aki darabokra szakítja ezt a családot.

– Gergő… – kezdtem halkan, de ő felpattant.

– Nem! Nem akarom hallani! – kiabálta. – Miért nem elég neked az, ami van? Miért kell neked ez az egész? Miért kell neked Tamás?

Tamás… A férfi, akit két éve ismertem meg a könyvtárban. Egy csendes délutánon szóba elegyedtünk egy regény felett, és valahogy minden egyszerűnek tűnt vele. Ő volt az első ember, aki mellett újra nőnek érezhettem magam. De most úgy tűnt, hogy minden boldogságom ára az lesz, hogy elveszítem a gyerekeimet.

Anna végre megszólalt:

– Anya, miért nem érted meg? Nekünk ez nagyon nehéz. Nem akarjuk apát elfelejteni. És Tamás… ő nem tartozik ide.

Leültem velük szemben. Próbáltam nyugodt maradni, de belül tombolt bennem a kétségbeesés.

– Nem akarom, hogy elfelejtsétek apátokat – mondtam halkan. – Sosem kérném ezt tőletek. De nekem is jogom van boldognak lenni. Tamás nem akarja elvenni tőletek az anyátokat.

Gergő csak legyintett.

– Sosem lesz már olyan minden, mint régen volt.

És ebben igaza volt. Semmi sem lesz már olyan.

Aznap este Tamás átjött hozzánk vacsorára. A gyerekek szó nélkül ültek végig az asztalnál. Tamás próbált beszélgetni velük, de minden próbálkozása falakba ütközött. Amikor elmentek aludni, Tamás rám nézett.

– Szerinted valaha elfogadnak majd?

Nem tudtam válaszolni. Csak megfogtam a kezét és sírtam.

A következő hetekben minden egyre rosszabb lett. Gergő késő estig kimaradt, Anna bezárkózott a szobájába. Éreztem, hogy távolodnak tőlem. Egyik este Gergő részegen jött haza. Az ajtóban állva rám ordított:

– Te tönkretetted ezt a családot! Csak magadra gondolsz!

A szomszédok is hallották. Másnap reggel Anna sírva kérdezte:

– Miért nem lehetünk újra egy család?

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Az iskolában tanítottam magyar irodalmat, de már nem tudtam lelkesedni semmiért. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott:

– Judit, mi van veled? Olyan fáradtnak tűnsz.

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.

– Tudod, nálunk is volt ilyen – mondta halkan. – De végül mindenki megtanulta elfogadni az újat. Idő kell hozzá.

De nekem úgy tűnt, hogy az idő csak ront a helyzeten.

Egy vasárnap Tamás megkérte a kezemet. Egy kis dobozt vett elő a Margitszigeten, ahol először csókolt meg. Könnyek szöktek a szemembe – boldogság és félelem keveréke volt bennem.

Otthon bejelentettem a gyerekeknek:

– Tamással összeházasodunk.

Gergő felállt és kiment az ajtón szó nélkül. Anna csak annyit mondott:

– Akkor én sem akarok itt élni.

Aznap este órákig ültem egyedül a sötétben. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak próbálok végre magamra is gondolni?

Az esküvő napján Gergő és Anna nem jelentek meg. A templomban ültem Tamás mellett fehér ruhában, de a boldogság helyett csak ürességet éreztem.

A lakodalomban mindenki gratulált, de én csak arra gondoltam: vajon visszakapom-e valaha a gyerekeimet? Vajon megbocsátanak-e nekem? Vagy örökre elveszítettem őket?

Most itt ülök egy csendes lakásban Tamással, és minden nap várom, hogy egyszer majd becsöngetnek hozzám Gergő vagy Anna.

Vajon lehet úgy szeretni valakit, hogy közben ne veszítsük el azt is, akiért mindent feláldoznánk? Önző voltam? Vagy csak emberi?