Az én kicsi Lénám Gucci ruhácskában: Rossz anya vagyok?

– Már megint ebben a rongyban hoztad az óvodába? – csattant fel anyám, amikor reggel Lénát kézen fogva kiléptünk a kapun. A Gucci felirat szinte világított a kislányom rózsaszín ruháján, és ahogy végignéztem rajta, egyszerre töltött el büszkeség és bűntudat.

– Ez nem rongy, mama, hanem egy szép ruha – válaszoltam halkan, de a hangom remegett. Tudtam, hogy nem csak anyám gondolja így. Az egész falu összesúgott mögöttem, mióta Lénát ilyen ruhákban öltöztetem, és az sem segített, hogy a nevét sem találták elég „magyarosnak”.

A boltban is mindig éreztem a tekinteteket. Egyik nap, amikor Lénával bementünk kenyérért, Marika néni odasúgott a pénztárosnak:

– Nézd már, mintha valami pesti kisasszony lenne az a gyerek! –

A pénztáros csak bólintott, de amikor rám nézett, elfordította a fejét. Mintha szégyellné, hogy egyáltalán szóba áll velem.

Otthon sem volt könnyebb. A férjem, Gábor, egyre többször hozta szóba:

– Nem lehetne, hogy néha valami egyszerűbbet adj rá? Tudod, mennyit dolgozom azért, hogy ezt megengedhessük magunknak? És különben is, miért kell mindenből a legdrágábbat?

– Azért, mert szeretem őt – vágtam rá. – Mert azt akarom, hogy soha ne érezze magát kevesebbnek senkinél.

Gábor csak legyintett.

– Szeretetből vagy hiúságból?

Ez a mondat napokig visszhangzott bennem. Vajon tényleg csak magamnak akarok bizonyítani? Vagy tényleg Lénáért teszem mindezt?

A helyzet csak romlott, amikor az óvodában is szóvá tették. Az óvónő, Zsuzsa néni félrehívott egy délután:

– Juditka, tudod, hogy szeretjük Lénát. De… talán jobb lenne, ha nem emelkedne ki ennyire a többiek közül. A gyerekek már csúfolják is.

– Csúfolják? – kérdeztem döbbenten.

– Azt mondják rá: „hercegnő” meg „pávakirálylány”. És hát… az anyukák is panaszkodnak.

Hazafelé menet Léna csendben ballagott mellettem. Egyszer csak megszólalt:

– Anya, miért mondják rám, hogy furcsa vagyok?

Megálltam, leguggoltam hozzá.

– Nem vagy furcsa, kicsim. Csak különleges.

– De én nem akarok különleges lenni – suttogta.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak gyerekkorom emlékei: ahogy mindig vágytam egy szebb ruhára, egy új cipőre. Anyám sosem engedhette meg magának. Talán ezért akarom most mindezt Lénának megadni? Hogy neki ne kelljen szégyenkeznie?

Másnap reggel Gábor már korán elment dolgozni. Anyám a konyhában ült és újságot olvasott.

– Tudod – kezdte halkan –, én csak azt akarom, hogy Léna boldog legyen. De néha az egyszerűség többet ér minden aranynál.

Nem válaszoltam. Csak néztem az ablakon át a kertet, ahol Léna hintázott egyedül. A szomszéd gyerekek nem hívták át játszani.

A hétvégén családi ebédre gyűltünk össze. Ott voltak Gábor testvérei is. Az asztalnál hamar szóba került Léna ruhatára.

– Judit, te tényleg azt hiszed, hogy ettől lesz jobb sora? – kérdezte Éva sógornőm.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Csak azt tudom, hogy szeretném megadni neki mindazt, amiről én csak álmodhattam.

– De mi van akkor, ha ezzel pont azt veszed el tőle, ami igazán fontos? – kérdezte Gábor csendesen.

Az ebéd után Léna odabújt hozzám.

– Anya, holnap felvehetem azt a piros ruhát, amit tavaly vettünk a vásárban?

Ránéztem. A piros ruha olcsó volt és egyszerű, de Léna mosolya mindennél többet ért.

– Persze, kicsim – mondtam könnyes szemmel.

Aznap este elővettem a régi fényképeket. Láttam magamat kislányként: kopott ruhában is boldogan nevettem anyám ölében. Talán tényleg nem a márka számít. Talán csak az számít, hogy szeressük egymást.

Most itt ülök az ablakban és nézem Lénát, ahogy önfeledten játszik a kertben. Vajon tényleg rossz anya vagyok? Vagy csak túlzottan féltem attól, hogy ő is átéli azt a hiányt, amit én gyerekként?

Ti mit gondoltok? Hol van a határ szeretet és túlzás között? Vajon tényleg az teszi boldoggá a gyereket, ha mindent megkap?