Az én házam, az én szabályaim – Meddig tart az anyai szeretet?

– Nem, Éva, ezt már nem bírom tovább! – kiáltottam el magam, miközben a hangom remegett. A lányom ott állt az ajtóban, szeme vörös volt a sírástól, Léna pedig görcsösen kapaszkodott a kezébe. – Anya, kérlek… Nincs hová mennünk. Kristóf elvesztette az állását, a főbérlő kirakott minket. Csak amíg talpra állunk! – könyörgött.

A szívem összeszorult. Léna a padlót bámulta, apró ujjai idegesen tekergették a plüsskabátja szélét. Tudtam, mennyire nehéz nekik. Tudtam, Évának még nehezebb. De én… én már nem tudtam elviselni Kristófot a házamban. Amikor legutóbb nálam laktak, minden nap feszültség volt. Kristóf rendetlenséget hagyott maga után, semmiben nem segített, ha kértem valamire, csak megvonta a vállát és eltűnt a szobában a telefonjával. Minden nap veszekedés volt. Éva sírt, Léna magába zárkózott. Én pedig úgy éreztem, elveszítem az otthonomat.

– Éva, te és Léna mindig szívesen vagytok itt. De Kristóf… Nem tudom újra végigcsinálni. Neki más megoldást kell találnia.

Csend lett. Hallottam, ahogy a szívem dobog a fülemben. Éva úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna neki: többé nem vagy az én lányom.

– Anya, hiszen ő a férjem! Léna apja! Hogy teheted ezt?

– Azért, mert legutóbb majdnem beleőrültem! Mert néztem végig, ahogy szenvedsz, ő pedig semmit sem tett! Mert te vagy a lányom és meg akarlak védeni – de már nem áldozhatom fel miatta a saját lelki békémet!

Éva leült egy székre, arca vörös volt a sírástól és dühtől. Léna odabújt hozzá.

– Tudod milyen nehéz két tűz között lenni? Te vagy az anyám, ő a férjem. Nem tudok választani!

– Nem is kérem, hogy válassz. Csak… neki most máshol kell megoldást találnia. Te és Léna maradhattok ameddig csak kell.

Nem válaszolt. Felállt és kiment a folyosóra telefonálni Kristófnak. Hallottam suttogást, néha felemelte a hangját, aztán újra suttogott. Léna odajött hozzám.

– Nagyi, elviszel ma is a parkba?

Letérdeltem hozzá és átöleltem.

– Persze, kicsim. Mindig itt leszek neked.

Aznap éjjel nem aludtam. A fejemben újra és újra lejátszódtak a múlt képei: Kristóf ordít Évára, mert nem készült el időben az ebéd; én mosom utána a zoknijait, amiket szétdobál; Léna egyedül ül a nappali sarkában játékokkal, miközben mi felnőttek ordibálunk.

Másnap Éva és Léna két táskával érkeztek vissza hozzám. Kristóf nem volt velük.

– Elment egy barátjához – mondta Éva röviden.

Hetek teltek el feszült csendben. Éva magába zárkózott, gyakran elmerült gondolataiban. Néha hallottam, ahogy halkan sír a fürdőszobában. Léna lassan feloldódott; játszott velem, újra nevetett.

Egy délután kávéztunk a balkonon. Éva rám nézett.

– Tudod, Kristóf mindent rám fog. Azt mondja, elárultam őt, mert nélküle jöttem ide. Hogy téged választottalak helyette. Hogy rossz feleség és anya vagyok, mert nem maradtam mellette akkor is, amikor minden összeomlott.

Gombóc nőtt a torkomban.

– Éva, nem te vagy a hibás azért, mert ő nem vállal felelősséget az életéért. Azt tetted, amit kellett magadért és Lénáért.

– De anya… Mi van ha elveszítem őt? Mi van ha Léna apa nélkül nő fel? Mi van ha sosem leszünk igazi család?

Nem tudtam mit mondani. Tudtam mennyit jelent neki a család; mennyit harcolt azért, hogy életben tartsa ezt a házasságot. De azt is tudtam: ez a házasság darabokra törte őt.

Hetek teltek el így; Kristóf ritkán jelentkezett. Ha írt neki Éva, legtöbbször ridegen vagy röviden válaszolt. Egyik este részegen jött ide Kristóf és az ablak alatt ordított: „Add vissza a feleségemet! Add vissza a gyerekemet!” A szomszédok függöny mögül lestek ki; én remegve álltam az ajtó mögött.

Éva nem engedte be. Másnap csak annyit mondott:

– Már nem tudom ki vagyok és mit akarok. Úgy érzem mindent elveszítek – férjet, otthont… önmagamat is…

Átöleltem olyan erősen ahogy csak tudtam.

– Itt vagyunk neked Lénával. Jogod van békére, Éva. Jogod van azt mondani: elég volt.

Néhány hónap múlva Éva munkát talált egy közeli boltban; Léna óvodába kezdett járni itt nálam. Egyre többet nevettek; beszélgettünk múltról és jövőről – arról is, milyen nőnek lenni itt Magyarországon, ahol mindenki azt várja: tűrjünk „a családi béke kedvéért”.

Kristóf néha jelentkezett – de sosem mutatta jelét annak, hogy változna vagy felelősséget vállalna.

Ma este egyedül ülök a nappaliban; Éva és Léna rajzolnak az asztalnál. Néha mardos a bűntudat – túl kemény voltam? Még egy esélyt kellett volna adnom Kristófnak Lénáért? Vagy végre helyesen cselekedtem mindannyiunk érdekében?

Lehet lesznek akik elítélnek: miért nem engedtem be mindenkit egyformán? De hol húzzuk meg a határt segítség és önfeladás között?

Ti mit tettetek volna az én helyemben? Tényleg mindig fontosabb szeretni valakit annál, hogy megvédjük magunkat?