Az én gyermekem vagy? – Egy anya szíve kettészakad

– Nem lehet igaz… – suttogtam a kórházi folyosón, miközben a fehér csempe rideg fénye visszaverődött a könnyeimen. A kezem remegett, ahogy a papírt szorongattam, rajta a DNS-teszt eredményével. Ott állt előttem Gábor, a férjem, akinek arca sápadt volt, mint a fal. – Judit, ez valami tévedés – mondta halkan, de a hangjában ott bujkált a kétségbeesés.

Három évvel ezelőtt, amikor végre megszületett a kisfiunk, Marci, azt hittem, minden szenvedésünk véget ért. Évekig próbálkoztunk, jártam orvostól orvosig, tűrtem a hormonkezeléseket, a reménytelen hónapokat és a családi ebédeken elhangzó tapintatlan kérdéseket: „Na, mikor lesz már unoka?” Amikor végre karomban tarthattam Marcit, úgy éreztem, minden fájdalom értelmet nyert.

Aztán most, három év után, egy egyszerű vércsoport-ellenőrzés miatt minden megváltozott. Az orvos először csak furcsán nézett ránk. – Ez nem stimmel – mondta. – A gyermek vércsoportja nem lehet ilyen, ha önök a szülei. Először csak nevettünk rajta. Aztán jött a DNS-teszt.

Aznap este Gábor némán ült az asztalnál. Marci a kisautóival játszott a szőnyegen. Néztem őt: az én fiamat. Az én kisfiamat? Hirtelen minden mozdulata idegennek tűnt. Vagy csak én képzeltem? Vajon tényleg nem az én vérem? De hát ki számít anyának: aki megszüli vagy aki felneveli?

Másnap reggel felhívott az ügyvédünk. – Judit, beszélnünk kell. Megtaláltuk a másik családot. Az ő kislányukat önök vitték haza három éve.

A világom összedőlt. Egy másik anya is három éve várja vissza a gyermekét? Hogy lehet ezt túlélni? Gábor próbált erős maradni, de láttam rajta: ő is darabokra hullik belül.

A következő hetekben minden nap egy rémálom volt. A gyámhivatalban rideg arcok néztek ránk, mintha csak egy adminisztrációs hibát kellene kijavítaniuk. De nekem Marci volt az életem. Nem tudtam elképzelni, hogy elengedjem.

Egyik este Gábor hangja megtört a sötétben:
– Judit… ha vissza kell adnunk Marcit… én nem tudom, hogy túlélem-e.
– Nem fogjuk! – kiáltottam rá. – Ő a mi fiunk! Mi neveltük fel! Ki más tudná jobban, mire van szüksége?
– De mi van, ha ő is hiányzik valakinek? – kérdezte halkan.

A következő héten találkoztunk azzal a másik családdal. Ott álltak előttünk: egy fiatal pár, Eszter és Péter, könnyes szemmel néztek rám. A karjukban egy kislány: Anna. Az én vér szerinti lányom.

– Sosem tudtam igazán elengedni – mondta Eszter remegő hangon. – Minden nap arra gondoltam, vajon hol lehet most…

Néztem Annát: barna haja volt és nagy kék szemei – pont mint nekem gyerekkoromban. De idegen volt számomra. Mégis… valami furcsa érzés kavargott bennem.

A hivatal döntést várt tőlünk: cseréljük vissza a gyerekeket vagy maradjon minden így?

Hetekig nem aludtam. Marci minden reggel odabújt hozzám: „Anya, mesélsz nekem?” Hogyan mondjam el neki, hogy talán nem is vagyok az anyja? Gábor egyre zárkózottabb lett; esténként csak bámulta a plafont.

Egy este anyám jött át hozzánk.
– Juditkám – mondta halkan –, emlékszel, amikor apád meghalt? Akkor is azt hitted, vége mindennek. De túlélted. Most is túl fogod élni.
– De anya… most nem csak magamért félek. Hanem Marciért is.
– Az anyaság nem csak vér kérdése – simogatta meg a kezemet –, hanem szívé.

Végül leültünk mind a négyen: Eszter, Péter, Gábor és én. Hosszú órákig beszélgettünk.
– Nem akarjuk elszakítani Annát tőletek – mondta Péter –, de szeretnénk látni őt néha.
– Mi sem akarjuk elveszíteni Marcit – válaszoltam –, de talán… talán megpróbálhatjuk együtt nevelni őket? Barátokként? Családként?

Nem volt könnyű út. Azóta eltelt két év. Marci és Anna mindkét családdal kapcsolatban vannak; néha együtt kirándulunk, máskor külön-külön töltjük az ünnepeket. Néha még mindig összeszorul a szívem, amikor Annára nézek: vajon milyen anya lehettem volna neki? És amikor Marcit ölelem: vajon egyszer majd eljön érte az igazi anyja?

De egyvalamit megtanultam: az anyaság több annál, mint amit a biológia diktál.

Néha azon gondolkodom: vajon mások mit tennének a helyemben? Létezik-e jó döntés egy ilyen helyzetben? Ti mit választanátok?