Az én fülbevalóim! Hogy kerültek a Vaterára? – Egy családi árulás története
– Ezek nem lehetnek az én fülbevalóim! – szakadt ki belőlem a kiáltás, miközben remegő kézzel görgettem lefelé a Vatera oldalán. A képen ott voltak: a szafíros, fehérarany fülbevalók, amiket anyukámtól kaptam az esküvőmre. A szívem hevesen vert, a gyomrom görcsbe rándult. Hogy kerülhettek oda? Ki adhatta el őket? Hiszen csak én tudtam, hol tartom őket, és soha nem adnám el őket semmi pénzért.
Az utóbbi hetekben egyre több apróság tűnt el a lakásból. Először egy régi parfüm, aztán egy selyemsál, végül a fülbevalók. Először magamat hibáztattam: biztosan szétszórt vagyok, talán elpakoltam valahová. De most már tudtam: valaki szándékosan viszi el a dolgaimat.
– Zsolt, láttad a fülbevalóimat? – kérdeztem a férjemet aznap reggel, miközben ő a kávéját kortyolgatta.
– Melyikeket? – nézett rám álmosan.
– A szafírosakat. Tudod, amiket anyu adott az esküvőnkre.
– Nem. Miért, eltűntek?
– Igen. És nem ez az első dolog mostanában…
Zsolt vállat vont. – Biztos elpakoltad valahová. Mindig mindent elpakolsz.
– Nem! – csattantam fel. – Most már biztos vagyok benne, hogy valaki ellopja őket!
A férjem csak legyintett. – Ugyan már, ki járna ide? Csak anyám vagy a húgom szokott néha átjönni.
A gondolataim azonnal rájuk terelődtek. Zsuzsa, a sógornőm, mindig is irigyelte az ékszereimet. De hát mégiscsak család… És az anyósom, Ilona néni? Ő mindig olyan kedves volt velem – legalábbis eddig.
Aznap délután felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.
– Kata, képzeld el! Megtaláltam a fülbevalóimat a Vaterán! Valaki árulja őket!
– Mi van?! Biztos vagy benne?
– Teljesen! Felismerem minden karcolását. Mit csináljak?
– Írj rá az eladóra! Vagy hívjuk fel együtt!
Kata mindig is határozottabb volt nálam. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk egy kávézóban, és együtt hívjuk fel az eladót.
Másnap remegő kézzel tárcsáztam a számot, amit Kata előző este kinyomozott.
– Halló? – szólt bele egy női hang.
– Jó napot kívánok! A fülbevalók miatt keresem…
– Igen? – válaszolt idegesen.
A hang ismerős volt. De honnan?
Kata átvette tőlem a telefont: – Meg tudná mondani, hol lehet átvenni az ékszert?
– A XIII. kerületben lakom, a Béke utcában…
Ekkor villant be: Zsuzsa ott lakik! A sógornőm…
Kata rám nézett: – Menjünk oda!
A szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy odaértünk Zsuzsa paneljéhez. Kata csengetett, én hátul maradtam. Zsuzsa ajtót nyitott.
– Jó napot! A fülbevalók miatt jöttünk – mondta Kata magabiztosan.
Zsuzsa arca elfehéredett. – Milyen fülbevalók?
Ekkor kiléptem a folyosóra.
– Zsuzsa… ezek az én fülbevalóim! Hogy kerültek hozzád?
Zsuzsa zavartan lesütötte a szemét. – Én… én csak kölcsönkértem őket Ilonától…
– Anyutól? – kérdeztem döbbenten.
– Ő mondta, hogy úgysem hordod már… és nekem most nagy szükségem van pénzre…
A düh és megalázottság egyszerre öntött el. – És ezért ellopjátok tőlem azt, amihez semmi közötök?
Zsuzsa sírni kezdett: – Ne haragudj! Nem akartam rosszat… Csak annyira nehéz most minden…
Kata közbevágott: – Ez akkor is lopás!
Zsuzsa visszaadta a fülbevalókat, de én nem tudtam megbocsátani. Hazamentem, és vártam Zsoltot.
Este hazaért.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
Elmondtam mindent. Zsolt először nem akarta elhinni.
– Az anyám soha nem tenne ilyet!
– Pedig megtette! És Zsuzsa is benne volt!
Másnap Ilona néni átjött. Nem is tagadott semmit.
– Tudod, drágám – mondta hűvösen –, Zsuzsának most nagyobb szüksége volt rájuk. Neked úgyis van elég ékszered…
Elállt a szavam. Hát ennyit értem nekik? Egy tárgy többet jelentett számukra, mint én magam?
– Ilona néni, ez nem így működik! Ez az én tulajdonom! Hogy gondolta ezt?
Ilona néni vállat vont: – A családnak segíteni kell egymáson…
– Lopással?
Csend lett. Ilona néni végül csak ennyit mondott:
– Sajnálom, ha megbántottalak.
De nem tűnt úgy, mintha igazán sajnálná.
Napokig nem tudtam aludni. Zsolt próbált békíteni:
– Ne haragudj rájuk… Anyám mindig ilyen volt. Mindig Zsuzsát sajnálta jobban…
– És velem mi lesz? Nekem ki segít?
A családunkban innentől minden megváltozott. Már nem hívtam át őket vasárnap ebédre. Már nem bíztam rájuk semmit. A bizalom elveszett.
A legjobban az fájt, hogy Zsolt sem állt ki mellettem igazán. Mindig csak mentegette őket: „Nehéz helyzetben vannak”, „Te úgyis erősebb vagy”… De én csak egy dolgot akartam: hogy végre valaki engem is fontosnak tartson ebben a családban.
Végül úgy döntöttem: nem jelentem fel őket. Nem akartam botrányt, nem akartam szétszakítani a családot. De azt sem tudtam többé elfelejteni, amit tettek.
Azóta is gyakran eszembe jut: vajon hány magyar családban történik hasonló? Hányan érzik magukat kisemmizve saját otthonukban? És vajon lehet-e valaha újra bízni azokban, akik egyszer már hátba támadtak?