„Az én fiam nem fogja a te házadat javítani!” – Hogyan rombolta le az anyósom a házasságunkat darabról darabra
– Nem! – csattant fel Éva néni hangja, ahogy az ajtófélfának támaszkodva nézett rám. – Az én fiam nem fogja a te házadat javítani!
A szívem összeszorult. Ott álltam a nagyszüleim omladozó verandáján, kezemben a régi fényképalbummal, amiben még gyerekként álmodoztam arról, hogy egyszer újra élet költözik ezek közé a falak közé. A férjem, Gábor, zavartan nézett hol rám, hol az anyjára. A levegőben fojtogató csend ült meg.
– De anya, megbeszéltük… – kezdte Gábor halkan.
– Nem érdekel! – vágott közbe Éva néni. – Neked is van elég dolgod itthon, nem fogsz hónapokat egy másik házban robotolni! Különben is, minek neked ez az egész? Miért nem tudsz végre felnőni?
A szavak úgy csaptak arcon, mintha pofont kaptam volna. Felnőni? Hát nem épp az a felnőttség, ha az ember megpróbálja megvalósítani a saját álmait? De Éva néni szemében én mindig csak az a vidéki lány maradtam, aki „behálózta” az ő egyetlen fiát.
Aznap este Gábor némán ült mellettem az ágyon. Próbáltam beszélni hozzá.
– Szeretném, ha kiállnál mellettem. Ez nekem fontos…
– Tudom – sóhajtott. – De anya… ő mindig ilyen volt. Nem akarom megbántani.
– És engem? Engem nem bántasz meg ezzel?
Nem válaszolt. Csak bámulta a plafont, mintha ott keresné a megoldást.
A következő hetekben minden egyes nap egyre nehezebb lett. Éva néni minden alkalmat megragadott, hogy odaszúrjon: „Ugye nem felejtetted el, hogy hétvégén nálunk ebédelsz?” vagy „Remélem, nem költöd el Gábor pénzét valami butaságra!”
A családi ebédek rémálommá váltak. A sógornőm, Zsuzsa csak csendben piszkálta a krumplipürét, miközben Éva néni hangosan ecsetelte, mennyi mindent tett Gáborért egész életében. „Egy anya tudja, mi a jó a fiának!” – mondta ki újra és újra.
Egy este aztán betelt a pohár. Gábor későn jött haza, fáradtan ledobta magát a kanapéra.
– Beszélnünk kell – mondtam halkan.
– Most ne… – legyintett.
– De igen! Nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget! Miért nem tudod egyszer az életben azt mondani anyádnak, hogy ez most a mi döntésünk?
Gábor felpattant.
– Mert ő az anyám! Nem hagyhatom cserben!
– És én? Én ki vagyok neked?
A könnyek már folytak az arcomon. Gábor csak állt ott némán, aztán szó nélkül kiment a konyhába.
Másnap reggel Éva néni már ott várt a kapuban.
– Látom, sikerült jól összeveszni – mondta gúnyosan. – Mondtam én, hogy ebből csak baj lesz. Az én fiamnak nincs szüksége ilyen problémákra.
– Az ön fia felnőtt ember – válaszoltam remegő hangon. – Jogunk van eldönteni, mit akarunk.
– Jogotok? – nevetett fel élesen. – Majd én megmutatom nektek, mihez van jogotok!
Aznap délután Gábor közölte: „Anyám azt mondta, ha belevágunk a felújításba, soha többé nem akar látni.”
Ott ültem a konyhaasztalnál, előttem egy csésze kihűlt kávéval. Az ablakon túl szürke eső verte az udvart. A nagyszüleim háza ott állt üresen, elhagyatva – ahogy én is éreztem magam.
Hetekig próbáltam beszélni Gáborral. Próbáltam kompromisszumot keresni. De minden alkalommal csak falakba ütköztem. Végül egy este kimondta:
– Nem tudom ezt tovább csinálni. Anyámnak igaza van: túl sokat akarsz.
Aznap este összepakoltam pár ruhát és visszamentem a nagyszüleim házába. A poros szobákban visszhangzottak a gyerekkori nevetések emlékei. Leültem a régi fotelba és sírtam.
Azt hittem, ha elég kitartó vagyok, minden rendbe jön. Hogy Gábor majd ráébred: fontos vagyok neki. De hetek teltek el válasz nélkül. Egy nap aztán Zsuzsa kopogott be hozzám.
– Sajnálom – mondta halkan. – Tudom, milyen nehéz anyával… Én is szenvedek tőle. De Gábor… ő sosem fogja elengedni anyát.
Akkor értettem meg igazán: vannak harcok, amiket nem lehet megnyerni. Vannak álmok, amiket csak egyedül lehet tovább álmodni.
Ma már egyedül lakom ebben a régi házban. Lassan haladok a felújítással – magam csiszolom le az ablakkereteket, festem újra az ajtókat. Néha megállok és elgondolkodom: vajon tényleg túl sokat akartam? Vagy csak rossz embertől vártam támogatást?
Ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni azért, ami igazán fontos nekünk – még akkor is, ha közben elveszítjük azt, akit szeretünk?