„Az én fiam már nem az én fiam?” – Egy anya harca a családi szeretetért

– Gergő, miért mindig Katát véded? – csattantam fel, miközben a húsleves gőze szinte elhomályosította a szememet. Az asztalnál csend lett, csak az eső kopogott az ablakon. Kata lesütötte a szemét, Gergő pedig idegesen megigazította a szemüvegét.

– Anya, ne kezdjük megint… – mondta halkan, de éreztem, hogy most is őt fogja védeni. Mint mindig.

Pedig régen minden más volt. Gergő volt az én kisfiam, aki hozzám bújt, ha félt, aki velem osztotta meg az örömeit és bánatait. Most meg… mintha egy idegen ülne velem szemben. Kata kedves lány, de sosem tudtam igazán közel engedni magamhoz. Mindig úgy éreztem, hogy valami falat húz közénk – vagy talán én magam húztam azt a falat?

Aznap délután, amikor elmentek, csak ültem a konyhában, és néztem a kihűlt levest. A kanalam csörömpölése visszhangzott az üres lakásban. Vajon hol rontottam el? Miért érzem azt, hogy Gergő már nem tartozik hozzám?

A következő héten Gergő felhívott.

– Anya, beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.

– Persze, gyere át – mondtam gyorsan, reménykedve, hogy most végre mindent megbeszélünk.

Amikor megérkezett, láttam rajta a feszültséget. Leültünk a kanapéra.

– Anya… tudom, hogy nehéz neked elfogadni Katát. De ő a feleségem. Szeretem őt. És szeretném, ha ti is jól kijönnétek egymással.

– Én próbálkozom, Gergő! De mindig úgy érzem, hogy háttérbe szorulok. Hogy már nem vagyok fontos neked…

– Ez nem igaz! – vágta rá hevesen. – Csak… most már más az életem. Felnőttem. És Katával együtt döntünk mindenről.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Felnőttem. Mintha ezzel azt mondaná: már nincs rám szüksége.

Aznap este alig aludtam. Az emlékek kavarogtak bennem: amikor először vittem haza Gergőt az óvodából; amikor együtt sütöttük a karácsonyi mézeskalácsot; amikor először sírt a vállamon szerelmi bánat miatt. Mindig én voltam az első nő az életében. Most pedig…

A következő vasárnap újra meghívtam őket ebédre. Elhatároztam: félreteszem a büszkeségemet.

– Kata, segítenél a főzésben? – kérdeztem tőle óvatosan.

Meglepődött, de bólintott. A konyhában csendben dolgoztunk egymás mellett. Próbáltam beszélgetni vele.

– Hogy vagy mostanában? – kérdeztem.

– Köszönöm, jól… csak sok a munka – felelte halkan.

Éreztem rajta is a feszültséget. Talán ő is fél tőlem? Vagy csak nem akar hibázni?

Ebéd közben Gergő végre mosolygott. Mintha egy pillanatra visszakaptam volna azt a fiút, akit annyira szeretek.

De aztán újra megtörtént: egy apró vita arról, hogy ki hogyan szereti a rántott húst – és Gergő ismét Katát védte.

– Anya, Kata így szereti, hadd legyen most így! – mondta türelmetlenül.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Nem szóltam semmit. Csak bólintottam.

Az este végén Kata odajött hozzám.

– Köszönöm az ebédet… és hogy segíthettem – mondta halkan.

Ránéztem. A szemében őszinte hála csillant.

– Én is köszönöm – suttogtam vissza.

Amikor elmentek, leültem az ablakhoz és néztem az üres utcát. Vajon tényleg elveszítettem Gergőt? Vagy csak meg kell tanulnom elengedni őt? Lehet-e egyszerre szeretni és elengedni valakit?

Talán sosem leszek már az első nő az életében – de talán nem is ez a dolgom többé. Talán most már csak annyi a feladatom: szeretni őt úgy, ahogy van… és elfogadni Katát is.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni elengedni azt, akit annyira szerettünk? Vagy örökre fájni fog?