„Az én férjem nem fogja a te házadat felújítani” – Egy családi háború története

– Nem fogja a férjem a te házadat felújítani! – csattant fel Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A hangja úgy vágott végig a levegőn, mint egy ostorcsapás. Gábor, a férjem, csak némán bámult maga elé, mintha a padlón keresné a választ.

A szívem hevesen vert. Minden alkalommal, amikor szóba hoztam a házunk állapotát, Ilona néni valahogy mindig ott termett, és elterelte a beszélgetést. Pedig ez a ház az én családomé volt. Itt nőttem fel, itt tanultam meg biciklizni az udvaron, itt sírtam először szerelmi bánatomban. Most viszont a vakolat hullott a falakról, az ablakok huzatosak voltak, és minden esőnél attól féltem, hogy beázik a tető.

– De anya – próbálta Gábor halkan –, megbeszéltük már Emesével, hogy először itt csinálnánk meg a fürdőt. Nálatok még minden működik.

Ilona néni szeme villant. – Az én házam is öreg! És ha egyszer elmegyek innen, akkor ki fogja rendbe tenni? Nem akarom, hogy szégyenben maradjak a szomszédok előtt! – A hangja remegett, de nem tudtam eldönteni, hogy a haragtól vagy a félelemtől.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Minden egyes alkalommal ugyanaz: Ilona néni úgy beszélt velem, mintha én csak egy idegen lennék ebben a családban. Pedig már öt éve vagyunk házasok Gáborral. Az esküvőnkön még mosolygott rám, de azóta mintha minden nap egy kicsit jobban elhidegült volna tőlem.

– Nézd, Ilona néni – próbáltam higgadtan –, ez a ház is fontos. Nekem ez az otthonom. Szeretném, ha Gábor segítene rendbe hozni. Nem akarok minden reggel attól félni, hogy leszakad a plafon.

– Az én fiam nem fogja az idejét pazarolni erre! – vágott vissza. – Az én házam is az ő öröksége lesz egyszer!

Gábor ekkor végre felemelte a fejét. – Mindkettőnknek fontosak ezek a házak – mondta csendesen. – De most Emeséé van rosszabb állapotban.

Ilona néni csak legyintett és kiviharzott a konyhából. A tányér csörömpölése sokáig visszhangzott bennem.

Aznap este Gáborral csendben vacsoráztunk. A falak repedései mintha még jobban kitűntek volna a félhomályban. – Sajnálom – mondta végül halkan –, nem tudom anyát meggyőzni.

– Nem is kell – feleltem keserűen. – Csak azt szeretném, ha egyszer valaki az én oldalamra állna ebben a családban.

A következő hetekben Ilona néni minden alkalmat megragadott, hogy éreztesse velem: ő az igazi családtag, én csak betolakodó vagyok. Egy vasárnapi ebédnél például hangosan panaszkodott:

– Képzeljétek el, múltkor is beázott az eresz! Már nem bírom egyedül ezeket a dolgokat…

Gábor rám nézett, várva, hogy mit mondok. De csak összeszorítottam az ajkam. Ha most megszólalok, abból megint veszekedés lesz.

Aztán egy este váratlanul csöngettek. Az öcsém, András állt az ajtóban.

– Mi van veletek? – kérdezte aggódva. – Anyu mondta, hogy megint összevesztetek Ilonával.

Leültem vele a verandára és mindent elmeséltem. András csak bólogatott.

– Tudod, Emese – mondta végül –, apánk mindig azt mondta: „A ház nem csak falakból áll. Az otthon azokból lesz, akik benne élnek.”

Ezen sokat gondolkodtam aznap éjjel. Vajon tényleg csak falakat akarok megmenteni? Vagy inkább azt az emléket, amit ez a hely jelent nekem?

Másnap reggel Gábor odalépett hozzám.

– Beszéltem anyával – mondta határozottan. – Nem lesz könnyű, de először itt kezdjük el a felújítást. Ha kell, hétvégente átmegyek hozzá is segíteni.

Megöleltem őt. Először éreztem azt, hogy tényleg mellettem áll.

A munkák lassan haladtak. Minden egyes új csempe vagy frissen festett fal mögött ott voltak a régi emlékek: nagymamám illata, apám nevetése, anyám régi virágos függönyei. Néha mégis elfogott a bűntudat: vajon önző vagyok? Vajon tényleg nekem van igazam?

Egyik este Ilona néni átjött. Megállt az ajtóban és körbenézett.

– Szép lesz – mondta halkan. – Tudod… nekem is nehéz elengedni dolgokat.

Ránéztem és először láttam benne nem csak az anyóst, hanem egy asszonyt, aki fél attól, hogy elveszíti azt, ami fontos neki.

Azóta sem lettünk barátnők Ilona nénivel. De már nem haragszom rá annyira. Talán mindannyian csak azt szeretnénk: valaki meghallgasson minket ebben a nagy családi zajban.

Vajon tényleg lehet egyszerre két otthont szeretni? Vagy mindig választani kell? Ti mit tennétek a helyemben?