Az elveszett sírkő: Egy anya vallomása és a falu titkai
– Hova tűnt? – suttogtam magam elé, miközben remegő kézzel simítottam végig a frissen felásott földet. A temető csendje szinte fülsiketítő volt, csak a szél zörgette a száraz leveleket a Dénes sírja mellett. Az a sírkő, amit évekig gyűjtött pénzből faragtattam neki, egyszerűen eltűnt. Mintha soha nem is lett volna ott.
A könnyeim végigfolytak az arcomon, ahogy letérdeltem. – Miért? Miért pont őt? – kérdeztem az üres levegőtől, de csak a szél felelt. A temető gondnoka, Laci bácsi közeledett lassú léptekkel.
– Julianna, ne haragudjon, én sem értem – mondta halkan. – Tegnap még itt volt. Senki sem látott semmit.
Aznap este otthon ültem a konyhában, és bámultam a falat. A férjem, Pista, csendben kanalazta a levest.
– Talán csak valami suhancok tréfája – mondta végül.
– Ez nem tréfa! – csattantam fel. – Ki tenne ilyet? Ki venné el egy halott gyermek sírkövét?
Pista csak vállat vont. Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Dénes fényképét szorongattam, és újra meg újra lejátszottam magamban az utolsó napját. A baleset óta minden napom gyászban telt, de most valami más is keveredett hozzá: düh és félelem.
Másnap reggel elhatároztam, hogy utánajárok az igazságnak. Elmentem a polgármesterhez, Tóth Zoltánhoz.
– Julianna néni, higgye el, mindent megteszünk – mondta udvariasan, de láttam rajta, hogy csak le akar rázni.
– Zoltán, ez nem csak az én bánatom! Ha valaki ilyet tesz, holnap más sírját is meggyalázhatja!
A falu hamarosan zsongott a hírtől. Az asszonyok a boltban összesúgtak mögöttem.
– Hallottad? Julianna sírköve eltűnt… – suttogta Marika.
– Biztos valami idegenek voltak – válaszolta rá Ilonka.
De én tudtam, hogy ez nem lehetett véletlen. Valaki itt a faluban tud valamit.
Egy héttel később váratlanul megjelent nálam a szomszédom, Gábor.
– Julianna néni… beszélnünk kell – mondta zavartan.
Beengedtem. Leültünk az asztalhoz. Gábor idegesen dobolt az ujjával.
– Nem akartam belekeveredni… de láttam valamit azon az éjszakán. Egy autó állt meg a temetőnél. Két férfi volt benne… egyikük nagyon hasonlított Laci bácsira.
Megdermedtem. Laci bácsi? A gondnok? Az egyetlen ember, akiben még bíztam?
Aznap este szembesítettem Lacit.
– Laci bácsi… mondja meg az igazat! Mi történt azzal a sírkővel?
Laci bácsi arca elsápadt. – Julianna… én csak segíteni akartam. Nem tudtam, hogy így lesz vége…
Kiderült, hogy Laci bácsi pénzzavarba került. Egy régi adósság miatt eladta a sírkövet egy budapesti kereskedőnek. Azt hitte, senki sem veszi észre – hiszen ki jár ki éjjel a temetőbe?
A falu kettészakadt. Voltak, akik Lacit sajnálták: „Szegény öreg, biztos nagy bajban volt.” Mások viszont haragudtak: „Hogy tehette ezt? Egy anya gyászát meggyalázni!”
Én magam is őrlődtem. Egyrészt dühös voltam rá, másrészt emlékeztem arra, amikor Dénes kicsi volt, és Laci bácsi hintát épített neki a kertben. Hányszor segített nekünk! De most úgy éreztem, mintha újra elvesztettem volna a fiamat.
A falugyűlésen mindenki ott volt. Laci bácsi remegő hangon kért bocsánatot:
– Hibáztam… de nem tudtam máshoz fordulni.
A polgármester azt javasolta, hogy gyűjtsünk pénzt egy új sírkőre. Sokan adakoztak – még azok is, akik sosem beszéltek velem korábban.
Az új sírkő végül elkészült. Szebb lett és tartósabb, mint az előző. De amikor letettem rá az első virágot, már nem ugyanazt éreztem. A fájdalom mellett ott volt valami más is: keserűség és csalódás.
Azóta gyakran elgondolkodom: vajon tényleg ismerjük egymást ebben a faluban? Vagy mindenkinek van egy titka, amit sosem mondana el?
Talán sosem tudom meg a teljes igazságot. De egy biztos: egyetlen kő is elég ahhoz, hogy felszínre törjenek azok a sebek és titkok, amiket évekig rejtegettünk egymás elől.
Néha azt kérdezem magamtól: ha megbocsátok Lacinek, vajon könnyebb lesz-e a szívem? Vagy örökre ott marad ez a törés bennem és közöttünk?