Az elveszett lányom és a kert, ami visszaadta őt nekem

– Anya, miért nem tudsz egyszerűen csak örülni annak, amit csinálok? – csattant fel Dóra, miközben a konyhaasztalnál állt, és a keze remegett a bögrével. A hangja éles volt, mint a kés, és én éreztem, ahogy a szívem összeszorul. Már megint itt tartunk. Megint ugyanaz a vita, ugyanazok a vádak, ugyanaz a távolság köztünk.

Pedig amikor kislány volt, minden este együtt ültünk az erkélyen, és néztük a naplementét a panelházak között. Akkor még azt hittem, örökké közel leszünk egymáshoz. De aztán felnőtt, elköltözött, és valami eltört közöttünk. Évekig csak ünnepekkor beszéltünk, akkor is feszengve.

Az egész életemet egy szürke lakótelepen éltem le. A panelházak között minden nap ugyanaz a kilátás fogadott: parkoló autók, szürke falak, néha egy-egy galamb. Minden tavasszal vettem egy láda árvácskát a közeli barkácsboltban, és kiraktam őket a balkonládába. Az volt az én kis menedékem – de mindig csak ideiglenes boldogságot adott.

Aztán amikor nyugdíjba mentem, elhatároztam: veszek egy kis házat kerttel valahol a város szélén. A barátnőim kinevettek: – Margitka, mit akarsz te egyedül egy kerttel? – kérdezte Ica. De én tudtam, hogy ez az utolsó esélyem arra, hogy valami igazán az enyém legyen.

A ház kicsi volt és öreg, de amikor először beléptem a kertkapun, valami furcsa nyugalom szállt meg. A fű derékig ért, a gyümölcsfák elvadultak, de én láttam benne a lehetőséget. Az első hetekben minden nap hajnalban keltem, ásót ragadtam, és dolgoztam – mintha ezzel ki tudnám ásni magamból is a múlt fájdalmait.

Egyik délután Dóra váratlanul felhívott. – Anya, átjönnék hétvégén – mondta halkan. Meglepődtem. Évek óta nem jött el hozzám csak úgy. Amikor megérkezett, zavartan nézett körül a kertben.

– Szép lett – mondta végül. – De sok munka lehetett vele.

– Az volt – válaszoltam. – De minden percét élveztem.

Csend lett köztünk. Aztán Dóra lehajolt egy ágyás fölé.

– Ezek bazsalikomok? – kérdezte.

– Igen. Szeretnél vinni belőle?

Bólintott. Akkor először éreztem azt, hogy talán még nincs minden veszve.

Azóta minden hétvégén jött segíteni. Eleinte csak csendben kapáltunk egymás mellett. Néha beszélgettünk az időjárásról vagy arról, mit főzök vacsorára. De ahogy múltak a hetek, egyre többet nevettünk együtt. Egyik este Dóra megállt a rózsabokor mellett.

– Emlékszel, amikor kicsi voltam, mindig azt mondtad: „A türelem rózsát terem”? – kérdezte mosolyogva.

– Emlékszem – feleltem halkan.

– Most már értem, mire gondoltál.

A kert lassan megtelt élettel: madarak fészkeltek a fákon, méhek zümmögtek a levendulánál. És közben mi is újra megtanultunk beszélgetni egymással. Egyik nap Dóra leült mellém a padra.

– Anya… sajnálom, hogy annyi évig haragudtam rád – mondta halkan.

– Én is sajnálom, hogy nem értettelek meg jobban – válaszoltam könnyes szemmel.

Megöleltük egymást. Akkor értettem meg igazán: nem csak virágokat neveltem ebben a kertben, hanem újra felépítettem azt a hidat is, ami köztünk volt valaha.

Most itt ülök az ablakban, nézem az orgonabokrot és hallgatom Dóra nevetését odakintről. Néha még mindig nem hiszem el, hogy ez mind az enyém: a kertem, a békém… és újra a lányom szeretete.

Vajon hányan vagyunk még így? Hány anya és lánya él egymás mellett úgy, hogy közben falakat húznak maguk köré? Lehet-e újrakezdeni bármikor? Várom a gondolataitokat…