Az elveszett lányom: Egy anya vallomása a családi törésvonalakról

– Hogy tehetted ezt velünk, Dóra? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a nappaliban még ott álltak a félig üres torták és a színes lufik, amiket az apja hatvanadik születésnapjára fújtunk fel. A vendégek már elmentek, csak a csend maradt és az apja szomorú tekintete.

– Anya, kérlek, ne kezdjük megint – sóhajtott bele Dóra. – Tudod, hogy Gábor nem szereti az ilyen nagy családi összejöveteleket. És… nekem is dolgom volt.

– Dolgod? A saját apád kerek születésnapján? – szinte kiabáltam, de már nem érdekelt. – Hát ennyit jelentünk neked? Vagy Gábor tényleg ennyire befolyásol?

A vonal túlsó végén csend lett. Hallottam, ahogy Dóra halkan sírni kezd. Az apja ekkor lépett be a szobába, és csak annyit mondott: – Hagyd rá, Éva. Felnőtt nő már.

De én nem tudtam ráhagyni. Nem tudtam elengedni azt a lányt, akit én neveltem fel, aki még pár éve is minden vasárnap nálunk ebédelt, aki minden titkát megosztotta velem. Most pedig… mintha egy idegen lenne.

Dóra és Gábor három éve házasodtak össze. Már az elején éreztem, hogy valami nincs rendben. Gábor mindig mindent jobban tudott, mindenbe beleszólt. Ha nálunk voltak, folyton kritizálta a főztömet, vagy épp azt, hogy miért van annyi családi fotó a falon. „Nálunk otthon nem szokás ennyire ragaszkodni a múlthoz” – mondta egyszer gúnyosan.

Az esküvő után Dóra egyre ritkábban jött haza. Először csak havonta egyszer, aztán már csak ünnepekkor. Gábor mindig talált valami kifogást: dolgoznia kell, fáradt, vagy épp beteg. Dóra pedig… mintha elhitte volna, hogy ez így normális.

A barátnőim azt mondják: „Éva, engedd el! A lányodnak már saját családja van.” De hogyan engedhetném el? Hiszen ő a lányom! Az apja is csak magába fojtja a fájdalmát. Láttam rajta tegnap este is: amikor mindenki elment, leült a kanapéra és csak nézte a régi családi fotókat. Azokat, amiket Gábor szerint le kéne venni.

Egyik este aztán Dóra váratlanul felhívott.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Persze, kicsim. Mindig itt vagyok neked – válaszoltam reménykedve.

– Nem tudom… olyan nehéz most minden. Gábor szerint túl sokat foglalkozom veletek. Szerinte nem normális, hogy ennyit beszélünk telefonon. Tegnap is összevesztünk emiatt.

– Dóra, te boldog vagy vele? – kérdeztem óvatosan.

– Nem tudom – suttogta. – Néha úgy érzem, elveszítem önmagam. De hát ő a férjem…

A szívem összeszorult. Mit mondhat ilyenkor egy anya? Hogy hagyja ott? Hogy harcoljon érte? Vagy csak várjon türelmesen?

Másnap reggel Gábor hívott fel.

– Éva néni, kérem, ne zavarja Dórát ilyen kérdésekkel. Mi jól vagyunk. Ha szükségünk lesz magukra, majd jelentkezünk.

Letettem a telefont és sírva fakadtam. Az apja csak annyit mondott: – Ez már nem a mi harcunk.

De én nem tudtam feladni. Megpróbáltam beszélni Dóra barátnőivel is, hátha ők tudnak segíteni. Egyikük azt mondta: „Éva néni, Dóra nagyon magányos mostanában. Sokat sír az irodában is.” Másikuk szerint Gábor féltékeny mindenre és mindenkire, aki Dórának fontos lehet.

Egy vasárnap délután váratlanul csengettek. Dóra állt az ajtóban, karikás szemekkel.

– Anya… hazajöttem egy kicsit – mondta halkan.

Átöleltem és éreztem, mennyire remeg.

– Mi történt? – kérdeztem aggódva.

– Nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget otthon. Gábor mindent irányítani akar. Még azt is megszabja, mikor hívhatlak titeket. Tegnap veszekedtünk… azt mondta, ha nem választok közte és köztetek, elköltözik.

Az apja ekkor lépett be a konyhába.

– Kislányom… mi mindig itt leszünk neked – mondta csendesen.

Dóra sírva borult az apja nyakába. Aznap este sokáig beszélgettünk hármasban. Próbáltuk erősíteni benne: joga van önmagának lenni, joga van szeretni minket is és őt is.

Másnap reggel Dóra visszament Gáborhoz. Azóta sem tudom pontosan, mi történt köztük azon az estén. Csak annyit tudok: ritkábban hív fel minket, de amikor beszélünk, mindig sietős neki.

Az apja születésnapja óta eltelt három hónap. Minden nap várom a hívását vagy egy üzenetet tőle. Néha azon gondolkodom: vajon hol rontottuk el? Túl sokat akartunk tőle? Vagy túl keveset?

Most itt ülök a nappaliban és nézem a régi családi fotókat. Vajon egyszer visszakapom még azt a lányt, akit én neveltem fel? Vagy örökre elveszítettem őt?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet várni egy gyermekre úgy, hogy közben minden nap egy kicsit jobban fáj a hiánya?”