Az elpazarolt idő ára – Egy magyar nő vallomása
– Lili, meddig fogod még ezt csinálni magaddal? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a hideg kávémat bámultam. A hangja egyszerre volt aggódó és türelmetlen, mintha már századszor mondaná el ugyanazt.
Nem válaszoltam. Csak néztem a repedezett csempét a falon, és azon gondolkodtam, vajon hány év telt el úgy, hogy mindig másokat helyeztem magam elé. Gyerekkoromban is ilyen voltam: ha a testvérem sírt, én adtam oda neki a játékot; ha az iskolában valaki egyedül ült, én mellé ültem. Azt hittem, ha elég szeretetet adok, visszakapom majd valakitől.
De most harmincöt éves vagyok, egyedül ülök ebben a panelkonyhában Zuglóban, és azon tűnődöm, vajon mennyi időt pazaroltam el olyanokra, akik sosem értékelték igazán azt, amit kaptak tőlem.
A legutóbbi családi vacsora óta nem beszéltem a húgommal. Réka mindig is harsányabb volt nálam, könnyebben érvényesült. Amikor apánk meghalt tavaly ősszel, mindenki tőlem várta, hogy összetartom a családot. Én szerveztem meg a temetést, én jártam el a hivatalos ügyeket intézni, miközben Réka csak sírt és panaszkodott. Anyám is rám támaszkodott: „Lili, te vagy az erős.” De amikor én omlottam össze egy este a fürdőszobában, senki sem kopogott be hozzám.
A barátaim is lassan elmaradtak. Zsófi volt az utolsó, akivel még rendszeresen találkoztam. Együtt jártunk főiskolára, együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer majd mindketten sikeresek leszünk. De Zsófi férjhez ment egy gazdag ügyvédhez, kiköltözött Budakeszire, és már csak akkor hívott fel, ha éppen babysitterre volt szüksége. Én persze mindig mentem. Mert azt hittem, ez a barátság ára.
A szerelemről pedig… nos, arról inkább nem is beszélnék. Vagyis dehogynem. Mert talán ez fáj a legjobban.
András volt az első igazi szerelmem. Együtt dolgoztunk egy könyvelőirodában a Nagykörúton. Ő volt az egyetlen férfi az irodában, aki nem csak udvarias volt velem, hanem figyelt is rám. Egy évig jártunk együtt titokban – ő akkor még nős volt. Azt mondta, el fog válni, csak adjak neki időt. Én pedig adtam. És adtam. És adtam… Két év telt el így. Várakozással, reménnyel, hazugságokkal.
Aztán egy nap András egyszerűen eltűnt. Nem vette fel a telefont, nem válaszolt az üzeneteimre. Később megtudtam egy közös kollégától: visszament a feleségéhez, mert megszületett a második gyerekük.
Aznap este anyámhoz menekültem. Ő csak annyit mondott: „Lili, te túl jó vagy ehhez a világhoz.” De én nem akartam jó lenni – csak boldog.
Azóta eltelt három év. Az életem monoton lett: munka – haza – néha egy-egy unalmas családi ebéd – magányos esték Netflixszel és olcsó borral. Néha próbálok új embereket megismerni – Tinderen vagy egy-egy baráti összejövetelen –, de mindig ugyanaz történik: én alkalmazkodom hozzájuk, én hallgatom meg őket órákon át, ők pedig sosem kérdezik meg tőlem: „Te hogy vagy?”
Egyik este azonban minden megváltozott. Anyám születésnapját ünnepeltük egy kis étteremben a Városliget mellett. Réka is ott volt a férjével és két gyerekével – ők mindig hangosak és feltűnőek voltak. Az este végén Réka odafordult hozzám:
– Lili, miért vagy mindig ilyen csendes? Miért nem próbálsz végre élni?
A pohár bor megállt a kezemben. Hirtelen minden haragom és csalódottságom felszínre tört.
– Tudod mit, Réka? Azért vagyok csendes, mert mindig mindenkinek csak adok! Neked is! Anyának is! Mindenkinek! De soha senki nem kérdezi meg tőlem, hogy nekem mire van szükségem!
A család döbbenten nézett rám. Anyám szeme könnyes lett.
– Sajnálom – suttogta halkan.
Aznap este először éreztem azt: talán változtathatok az életemen. Talán nem kell mindig mindenkinek megfelelnem.
Azóta próbálok nemet mondani – először csak apróságokra: nem vállalok túlórát a munkahelyen; nem megyek át Zsófihoz vigyázni a gyerekekre minden hétvégén; ha Réka hív panaszkodni, néha azt mondom: „Most nincs kedvem beszélgetni.”
Nehéz volt megtanulni ezt. Sokszor bűntudatom van miatta. De ahogy telnek a hetek, érzem: kezdek felszabadulni.
Most itt ülök ugyanabban a panelkonyhában Zuglóban – de már nem érzem magam annyira elveszettnek. Néha még fáj az egyedüllét, de már tudom: az időm értékes. És ha valaki ezt nem látja bennem… talán nem is érdemli meg.
Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan adják oda magukat újra és újra olyanoknak, akik sosem fogják igazán értékelni őket? Ti mit gondoltok erről?