Az előléptetés, ami szétszakította a családomat: Történetem egy budapesti vállalatban
– Miért nem vagy soha otthon, Anna? – kérdezte anyám remegő hangon, miközben a vasárnapi ebédnél ültem, de gondolatban már rég a hétfői prezentáción jártam. A családi asztal körül csend lett, csak a kanalak koccanása hallatszott. Apám szigorúan nézett rám, húgom, Zsófi pedig lesütötte a szemét.
– Tudod jól, hogy most fontos időszak van a cégnél – próbáltam magyarázkodni. – Ha sikerül elnyernem az osztályvezetői pozíciót, minden könnyebb lesz. Nektek is jobb lesz.
Anyám csak legyintett. – Nekünk már most is jó lenne, ha néha velünk lennél. Nem csak a pénz számít, Anna.
Ez volt az a pillanat, amikor először éreztem, hogy valami végleg megváltozott bennünk. De akkor még nem törődtem vele. A fejemben csak az járt: ha most nem teszek meg mindent, soha nem lesz esélyem kitörni abból a szürkeségből, amiben felnőttem Újpesten.
A cégnél mindenki tudta, hogy az osztályvezetői helyért két ember maradt versenyben: én és Gábor. Gáborral évek óta együtt dolgoztunk, barátoknak mondtuk magunkat. Ő volt az egyetlen, akivel néha munka után is beültünk egy sörre a Blahán. De ahogy közeledett a döntés napja, egyre inkább riválisok lettünk.
Egyik este Gábor megállított a folyosón.
– Anna, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
– Persze, mondd csak.
– Tudom, hogy mindketten akarjuk ezt a pozíciót. De… nem gondolod, hogy túl messzire mentünk? Már nem is beszélgetünk normálisan.
– Ez most ilyen időszak – feleltem feszülten. – Majd ha eldőlt minden, visszatérhet minden a régibe.
De nem tért vissza. Másnap reggel egy névtelen e-mail érkezett a főnökünkhöz: Gábor állítólag hibázott egy fontos szerződésben. A vezetőség vizsgálatot indított ellene. Gábor rám nézett az irodában, tekintetében fájdalom és gyanakvás keveredett.
– Te voltál? – kérdezte halkan.
– Nem – hazudtam gondolkodás nélkül.
Pedig én voltam. Én küldtem el azt az e-mailt. Tudtam, hogy Gábor hibázott, de azt is tudtam, hogy ha ezt most felnagyítom, nekem kedvez majd a döntés. Aznap este sírva ültem a fürdőszobában, miközben anyám kopogott az ajtón.
– Anna, minden rendben?
– Igen… csak fáradt vagyok – hazudtam újra.
A kinevezést végül én kaptam meg. A főnököm gratulált, kollégáim mosolyogtak rám – de mindez üresen kongott bennem. Gábor másnap beadta a felmondását. Azóta sem beszéltünk.
Otthon sem lett jobb. Anyám egyre többször mondta: – Régen olyan kedves lány voltál… Most csak dolgozol és hazudsz mindenkinek.
Zsófi is eltávolodott tőlem. Egyik este hallottam, ahogy telefonon sír valakinek: – Anna már nem ugyanaz… Mintha elvesztettük volna őt.
A barátaim is lassan elmaradtak. Már nem hívtak el kávézni vagy moziba. Egyedül maradtam a lakásomban, ahol esténként csak a laptop fényében ültem és próbáltam elhinni, hogy mindez megérte.
Egy nap apám leült mellém a konyhában.
– Anna… Tudod, hogy büszkék vagyunk rád. De néha azt kívánom, bárcsak ne akarnál ennyire bizonyítani mindenkinek. Mi így is szeretünk.
Nem tudtam mit mondani. Csak bámultam az asztalt és azon gondolkodtam: vajon tényleg megérte mindent feláldozni ezért az előléptetésért?
Azóta eltelt két év. Vezető vagyok egy nagy cégnél Budapesten. Anyám beteg lett közben; már bánom, hogy nem voltam mellette többet. Zsófi külföldre költözött; alig beszélünk. Gábor nevét sem hallom már senkitől.
Most itt ülök egy üres irodában késő este, és csak egy kérdés zakatol bennem újra és újra:
Vajon tényleg megérte mindent elveszíteni a sikerért? Ti mit tennétek a helyemben?