Az elmenetel ára: Gábor története bűnről, veszteségről és a megbocsátás reményéről
– Gábor, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Éva, miközben remegő kézzel szorította a bögrét. A konyhaasztalnál ültem, a kabátom már rajtam volt, a bőrönd a lábam mellett. A gyerekek szobájából halk zene szűrődött ki, de én csak Éva szemét láttam, benne a csalódottságot és a félelmet.
– Nem tudom tovább csinálni – suttogtam. – Nem érzem magam boldognak. Szükségem van egy kis időre… magamnak.
Éva nem sírt. Csak nézett rám, mintha idegen lennék. Aztán felállt, és annyit mondott: – Ha most elmész, ne várd, hogy minden ugyanaz lesz, amikor visszajössz.
Az ajtó becsukódott mögöttem. Az éjszaka hideg volt, az utcai lámpák sárga fényében minden ismerősnek tűnt, mégis idegennek éreztem magam ebben a városban, ahol harmincnyolc éve élek. A fejem tele volt gondolatokkal: vajon tényleg ennyire rossz minden? Vagy csak én vagyok gyenge?
Az első napokban felszabadultnak éreztem magam. Egy albérletben húztam meg magam Zuglóban, esténként sétáltam a Városligetben, néztem a tó tükrén játszó fényeket. Próbáltam elhinni, hogy jól döntöttem. De minden reggel üresen ébredtem. Hiányzott a gyerekek nevetése, Éva halk dúdolása főzés közben, még az is, ahogy veszekedtünk a számlák miatt.
Egy este felhívtam Évát. A telefon sokáig kicsengett.
– Szia – szólt bele végül fáradt hangon.
– Hogy vagytok?
– Jól vagyunk. Marci ma ötöst kapott matekból. Anna rajza bekerült az iskolai kiállításra.
– Büszke vagyok rájuk… és rád is.
– Gábor… – sóhajtott. – Mit akarsz hallani? Hogy hiányzol? Hogy minden rendben lesz? Nem tudom megígérni.
Letettem. A torkomban gombóc nőtt. Aznap éjjel nem aludtam.
A munkahelyemen is minden más lett. Kollégáim kerültek, mintha tudnák, hogy valami nincs rendben velem. Egyik nap az ebédlőben Laci odajött hozzám.
– Mi van veled, öregem? Olyan vagy, mint aki árnyéka önmagának.
– Elhagytam a családomat – mondtam ki először hangosan valakinek.
Laci csak bólintott. – Néha azt hisszük, máshol jobb lesz. De a lelkünket nem tudjuk otthon hagyni.
Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon tényleg lehet-e újrakezdeni mindent. Vagy csak menekülök valami elől, amit magamban kellene rendbe tennem?
Karácsony közeledett. A lakásomban egyedül díszítettem fel egy kis műfenyőt. A gyerekeknek ajándékot vettem: Marcinak egy focilabdát, Annának egy festőkészletet. De nem tudtam eldönteni, elvigyem-e nekik személyesen.
Végül december 24-én délután ott álltam a régi lakásunk ajtaja előtt. A szívem úgy vert, mintha futottam volna. Éva nyitott ajtót.
– Mit keresel itt?
– Csak… szeretném látni őket. Átadni az ajándékokat.
Éva félreállt az ajtóból. A gyerekek először megdermedtek, aztán Anna odaszaladt hozzám és átölelt. Marci csak biccentett.
Az este csendesen telt. Éva és én alig beszéltünk egymással. Amikor a gyerekek lefeküdtek, Éva leült mellém a kanapéra.
– Miért jöttél vissza?
– Mert rájöttem, hogy nélkületek semmi vagyok – mondtam őszintén.
– És mit vársz tőlünk? Hogy mindent elfelejtünk?
– Nem… csak azt kérem, adjatok egy esélyt.
Éva sokáig hallgatott. – Nem tudom, Gábor. Nagyon megbántottál minket. A gyerekek még mindig reménykednek benned… de én már nem vagyok biztos semmiben.
Aznap este az albérletbe mentem vissza. Napokig nem hívtam őket. Aztán egy délután Marci keresett telefonon.
– Apa… mikor jössz haza?
A hangja remegett. Akkor értettem meg igazán, mit tettem velük – és magammal is.
Elkezdtem terápiára járni egy pszichológushoz, hogy megértsem, miért menekültem el otthonról. Hónapok teltek el így: lassú közeledés Évához és a gyerekekhez, apró lépésekben visszaszerezni a bizalmukat. Volt, amikor úgy éreztem, sosem sikerülhet.
Egy év telt el azóta az este óta. Most újra együtt ülünk a vacsoraasztalnál – de minden más lett. Éva még mindig óvatos velem, Marci néha haragszik rám, Anna pedig fél attól, hogy újra eltűnök.
De tanultam valamit: a boldogság nem kívül van, hanem bennünk – és azokban az emberekben, akiket szeretünk.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon valaha teljesen megbocsátanak nekem? És én képes leszek valaha megbocsátani saját magamnak?