Az elhallgatott esküvő – Egy anya szívfájdalma

– Hogy mondtad, Marika? – kérdeztem remegő hangon, miközben a postaládából kihalászott reklámújságokat szorongattam.
– Hát, hogy a Gergőék most szombaton tartják az esküvőt! A lányom is hivatalos, hiszen együtt dolgoznak a bankban – felelte a szomszédasszony, mintha csak az időjárásról beszélne.

A világ megállt körülöttem. A szívem hevesen vert, a tüdőm mintha nem kapott volna levegőt. Gergő, az én egyetlen fiam, akit húsz évig egyedül neveltem fel, megházasodik – és én erről egy idegentől tudom meg. Nem tőle. Nem is a menyasszonytól. Egy szomszédtól.

Becsuktam magam mögött az ajtót, ledobtam a kulcsot az előszobában, és szó szerint összerogytam a kanapén. A könnyek maguktól jöttek. Nem örömkönnyek voltak ezek, hanem keserű, megalázott zokogás. Hogy történhetett ez? Hol rontottam el? Miért nem vagyok része az élete legfontosabb napjának?

A telefon ott feküdt mellettem, de nem volt erőm felhívni Gergőt. Az utóbbi hónapokban egyre ritkábban keresett. Mindig sietett, mindig volt valami dolga. „Majd hívlak, anya!” – mondta, de sosem hívott vissza. Azt hittem, csak elfoglalt. Most már tudom: valami megváltozott közöttünk.

Az este csendjében csak a hűtő zúgása hallatszott. Felidéztem azokat az éveket, amikor Gergő kicsi volt. Amikor együtt főztünk paprikás krumplit, amikor a játszótéren futkározott, és én büszkén néztem őt a padon ülve. Mindent megtettem érte. Az apja elhagyott minket, amikor Gergő három éves volt. Egyedül vittem végig mindent: betegségeket, iskolai gondokat, kamaszkori lázadásokat.

És most itt ülök egyedül, miközben ő új életet kezd – nélkülem.

Másnap reggelre elhatároztam: beszélnem kell vele. Vagy ha vele nem lehet, hát a menyasszonyával. Zsófiával. Soha nem voltunk igazán közel egymáshoz. Udvarias volt velem, de mindig éreztem köztünk egy falat. Talán most megtudom, miért.

Felöltöztem, összeszedtem minden bátorságomat, és elindultam Zsófiáék lakásához a belvárosba. A liftben végig azt mantráztam magamban: „Nem sírhatsz! Erősnek kell lenned!” Amikor becsöngettem, Zsófia nyitott ajtót.

– Szia, Charlotte néni! – mondta kissé meglepetten.
– Beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
– Persze… gyere be.

A lakásban minden makulátlanul tiszta volt, modern bútorokkal berendezve. Gergő sehol. Zsófia hellyel kínált.

– Tudod… – kezdtem nehezen –, tegnap tudtam meg Marikától, hogy ti most szombaton összeházasodtok.

Zsófia arca megfeszült.
– Sajnálom… Nem akartuk így… Gergő azt mondta, majd elmondja neked.
– De nem mondta el – vágtam közbe remegő hangon. – Miért? Mit tettem? Miért nem lehetek ott?

Zsófia lesütötte a szemét.
– Nem rólad van szó… Gergő úgy érezte, túl nagy lenne a feszültség. Tudod, amikor utoljára találkoztatok… nagyon összevesztetek.

Felidéződött bennem az a veszekedés. Igen, kiabáltam vele. Azt mondtam neki: „Elfelejted honnan jöttél!” Talán túl kemény voltam. De csak féltem attól, hogy elveszítem őt.

– Én csak… szeretném tudni az igazat – suttogtam.
– Gergő azt mondta, hogy most egy kicsit távolságra van szüksége tőled. Hogy túl sokat vársz el tőle… és hogy néha úgy érzi, nem lehet önmaga melletted.

A szavak úgy ütöttek mellbe, mint egy pofon. Túl sokat vártam el? Túl sokat akartam? Csak azt akartam, hogy boldog legyen… De lehet, hogy valóban rátelepedtem az életére?

– Szeretném helyrehozni – mondtam halkan. – Kérlek… mondd meg neki.
– Megmondom – bólintott Zsófia csendesen.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok a hibás? Lehet-e egy anya túl sokat szeretni? Hol van az a határ, ahol már el kell engedni azt, akit a világon a legjobban szeretsz?

Az esküvő napján otthon maradtam. Egyedül ültem a régi fényképalbumokkal. Néztem Gergő gyerekkori képeit: első lépését, iskolai ballagását… és most már egy új élet küszöbén áll nélkülem.

Este csörgött a telefonom. Gergő volt az.
– Anya… Sajnálom – mondta halkan a vonal túloldalán.
– Én is sajnálom – válaszoltam könnyes szemmel.

Nem tudom, lesz-e még közös utunk. De abban biztos vagyok: soha nem szabad teljesen hátat fordítani annak, akit szeretünk – még akkor sem, ha fáj.

Ti mit gondoltok? Lehet-e egy anya túl sokat szeretni? Hol van az a pont, ahol már el kell engedni a gyermekünket?