Az élet láthatatlan terhei: Egy magyar anya vallomása

– Anya, hol a tornazsákom? – kiabált be Dóri a fürdőszoba ajtaján keresztül. A kezem remegett, ahogy a hajamat próbáltam összefogni, miközben a másik kezemmel a fogkefét tartottam. A tükörből egy fáradt, karikás szemű nő nézett vissza rám – én voltam az. Anna vagyok, 38 éves, kétgyermekes anya Zuglóban. Az életem egy éve fordult fel fenekestül, amikor Gábor, a férjem egyik este közölte: „Anna, én már nem vagyok boldog. Elköltözöm.”

Azóta minden reggel úgy indul, mint egy végtelenített film: reggeli készítés, gyerekek öltöztetése, iskolatáska ellenőrzés, majd rohanás a buszhoz. Az 5-ös buszon ültem azon a napon is, amikor minden megváltozott. Két fiatal nő beszélgetett mögöttem:

– Te, láttad azt az Annát? Mindig csak rohan, sosem mosolyog. Biztos nem is dolgozik rendesen, csak otthon ül egész nap.

A szívem összeszorult. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Hát ennyit ér az egész? Hogy láthatatlan vagyok? Hogy senki sem veszi észre, mennyi mindent teszek nap mint nap?

Otthon este anyám hívott fel:

– Anna, mikor jössz át végre? Már hetek óta nem láttalak! Nem lehet mindig csak a gyerekekre fogni mindent.

– Anya, próbálok mindent megoldani… – kezdtem volna magyarázkodni, de ő már folytatta is:

– Bezzeg én a te korodban három műszakban dolgoztam és mégis minden rendben volt!

Letettem a telefont. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Úgy éreztem, mindenki csak elvár tőlem valamit, de senki sem látja az erőfeszítéseimet.

A következő héten Dóri osztályfőnöke hívott:

– Anna néni, Dóri mostanában visszahúzódóbb. Minden rendben otthon?

Mit mondhattam volna? Hogy az apja elment, én meg próbálok két ember helyett élni? Hogy esténként úgy alszom el, hogy azt sem tudom, másnap miből fizetem ki a csekkeket?

Egy este, amikor már mindenki aludt, leültem a konyhaasztalhoz. Elővettem egy üres füzetet és írni kezdtem:

„Ma reggel felkeltettem a gyerekeket. Reggelit készítettem. Megkerestem Dóri tornazsákját. Elvittem őket iskolába. Dolgoztam otthonról négy órát. Bevásároltam. Megfőztem az ebédet. Leültem velük tanulni. Meghallgattam Marci panaszait az iskoláról. Este mesét olvastam nekik.”

Ahogy írtam, rájöttem: ezek apró dolgoknak tűnnek, de valójában ezek tartják össze a családot.

Egyik este Dóri odabújt hozzám:

– Anya, te vagy a legjobb anya a világon.

– Miért mondod ezt? – kérdeztem halkan.

– Mert mindig itt vagy nekünk. És mert te tudod legjobban megölelni az embert.

A szívem megtelt melegséggel. Talán mégsem vagyok annyira láthatatlan.

De másnap minden kezdődött elölről: anyám újra kritizált, Gábor nem fizette be időben a gyerektartást, a munkahelyemen pedig közölték: „Anna, többet kellene vállalnod!” Mintha mindenki csak venni akarna belőlem egy darabot.

Egy vasárnap délután családi ebédre mentünk anyámhoz. Az asztalnál ott ült nővérem is, Zsuzsa – mindig tökéletes frizura, makulátlan ruha, sikeres ügyvéd.

– Anna, te miért nem próbálsz visszamenni teljes állásba? – kérdezte Zsuzsa.

– Most nem tudom megoldani… – kezdtem volna.

– Mindig csak kifogások! – vágott közbe anyám.

Felálltam az asztaltól.

– Tudjátok mit? Elegem van abból, hogy senki sem látja, mennyit dolgozom! Hogy mindenki csak kritizál! Én is ember vagyok! – kiáltottam könnyek között.

Csend lett. Mindenki meglepődött. Soha nem emeltem fel így a hangomat.

Hazafelé Marci megfogta a kezem:

– Anya, ne sírj! Mi szeretünk téged!

Aznap este elővettem újra a füzetemet és leírtam: „Ma kiálltam magamért.” Ez volt az első lépés.

Azóta próbálok minden nap találni valamit, amire büszke lehetek. Nem mindig sikerül. Vannak napok, amikor újra összeroskadok a terhek alatt. De már tudom: nem vagyok láthatatlan. És ha más nem is látja az eredményeimet – a gyerekeim igen.

Néha még most is eszembe jut az a buszon hallott beszélgetés. Vajon hány anya ül még így csendben magában, miközben mindenki más ítélkezik felette?

„Ti mit gondoltok? Mi kell ahhoz, hogy végre lássanak minket is?”