Az eladott autó ára: Egy testvéri kapcsolat vége?

– Hogy tehetted ezt vele, Dóra? – szinte kiabáltam, miközben a konyhaasztalnál álltam, ökölbe szorított kézzel. Anyám a sarokban ült, csendben sírdogált, a tekintetét a padlóra szegezte. Dóra csak vállat vont, mintha semmi különös nem történt volna.

– Nem adhatom oda ingyen, Zsuzsi – mondta higgadtan. – Nekem is szükségem van a pénzre. Nem élünk már abban a világban, ahol mindent csak úgy oda lehet adni.

A szívem összeszorult. Anyánk egész életében értünk dolgozott, soha nem kért semmit cserébe. Most, amikor végre nyugdíjba ment, és az öreg Ladája végleg feladta a harcot, Dóra mégis pénzt kért tőle a régi Suzukijáért. Egy autóért, amit már hónapok óta nem használt.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban a jelenetet. Hallottam anyám halk zokogását, láttam Dóra rideg tekintetét. Vajon tényleg ennyire megváltozott volna? Vagy én vagyok túl érzékeny?

Másnap reggel anyám halkan szólt hozzám:

– Ne haragudj Dórára, kislányom. Ő is nehéz helyzetben van.

De én nem tudtam elengedni. Azt éreztem, hogy ez nem csak egy autóról szól. Ez arról szól, hogy mennyit érünk egymásnak ebben a családban. Hogy mit jelent a segítség, az önzetlenség.

A következő hetekben egyre feszültebb lett köztünk a hangulat. Dóra ritkábban jött át hozzánk, anyám pedig minden alkalommal próbálta elterelni a témát az autóról. De én nem hagytam annyiban.

Egy vasárnapi ebédnél végül kitört belőlem:

– Mondd csak, Dóra, tényleg olyan rosszul állsz anyagilag? Vagy csak fontosabb neked a pénz, mint anya?

Dóra arca elvörösödött.

– Nem érted, Zsuzsi! Nekem is fizetnem kell a lakáshitelt, az óvodát Marcinak… Nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy lemondjak erről a pénzről!

– De ez anya! – csattantam fel. – Ő soha nem hagyott volna cserben minket!

Anyám ekkor közbeszólt:

– Elég legyen! Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek.

De már késő volt. Az asztalnál csend lett, csak az evőeszközök koccanása hallatszott. Aznap este Dóra sírva hívott fel:

– Tudod te egyáltalán, milyen érzés minden hónapban attól rettegni, hogy elveszíted az otthonodat? Hogy nem tudod kifizetni a számlákat? – zokogta.

– Tudom – válaszoltam halkan –, de azt is tudom, milyen érzés csalódni abban, akit szeretsz.

Napokig nem beszéltünk egymással. Anyám próbált közvetíteni közöttünk, de mindketten túl büszkék voltunk ahhoz, hogy engedjünk. A családi csoportban egyre kevesebb üzenet jelent meg. A karácsonyi vacsora is kínos csendben telt.

Egyik este anyám odajött hozzám.

– Zsuzsi, tudod… amikor fiatal voltam, én is sokszor kerültem nehéz helyzetbe. Néha muszáj volt döntéseket hoznom, amiket később megbántam. De mindig próbáltam segíteni nektek… Most Dórának van szüksége segítségre. Talán nem úgy kérte, ahogy kellett volna…

Elgondolkodtam ezen. Lehet, hogy tényleg túl szigorú vagyok? Lehet, hogy Dóra is csak túlélni próbál ebben a világban?

Néhány hét múlva Dóra váratlanul beállított hozzánk. Kezében egy borítékot tartott.

– Ezt anya visszakapja – mondta halkan. – Rájöttem… igazad volt. Nem kellett volna pénzt kérnem tőle.

Anyám könnyek között ölelte át Dórát. Én csak álltam ott némán; egyszerre éreztem megkönnyebbülést és szégyent is. Vajon tényleg ennyire egyszerű lenne megbocsátani? Vagy ez a seb örökre ott marad bennünk?

Azóta is gyakran gondolok erre az egészre. Vajon tényleg ilyen világban élünk? Ahol már a családtagok sem segítenek egymásnak önzetlenül? Vagy csak mi rontottuk el valahol nagyon? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést?