Az éjszaka, amikor elveszítettem Emmát: Egy nagymama vallomása bűnről és megbocsátásról

– Rózsa mama, rosszul vagyok… – Emma hangja reszketett a sötétben, ahogy az ágyam szélén állt, pizsamában, könnyes szemmel. Az órára néztem: hajnali kettő volt. A szívem hevesen vert, ahogy felültem.

– Mi a baj, kicsim? – kérdeztem aggódva, de közben magamban bosszankodtam is: miért nem tud végre aludni? Már harmadszor keltett fel az éjjel.

Emma csak a hasára mutatott és sírt. Azt hittem, csak túl sokat evett a vacsoránál – hiszen én is mindig elrontom a gyomromat a töltött káposztával. Megsimogattam a fejét.

– Semmi baj, mindjárt jobban leszel. Igyál egy kis vizet, aztán próbálj meg visszaaludni.

De Emma nem aludt vissza. Egyre rosszabbul lett. Hajnalban már lázas volt, remegett, és hányt. Akkor már tudtam: nagy baj van. Azonnal hívtam a mentőket.

A kórházban órákig vártam a fehér csempék között, miközben a lányom, Ágnes, dühösen hívogatott telefonon:

– Hogy történhetett ez, anya? Miért nem vetted észre hamarabb?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, összegörnyedve, mint egy bűnös gyerek. A fejem zsongott: „Miért nem figyeltem jobban? Miért hittem azt, hogy csak hisztizik?”

Emma végül túlélte az éjszakát, de napokig kórházban maradt. Vakbélgyulladás volt – sürgős műtét kellett. Az orvosok azt mondták, ha később hozzuk be, akár meg is halhatott volna.

Hazafelé a villamoson csak bámultam ki az ablakon. Az emberek jöttek-mentek, én pedig úgy éreztem magam, mintha mindenki engem nézne: „Ez az a nagymama, aki majdnem elvesztette az unokáját.”

Otthon Ágnes várt rám. Az arca sápadt volt, a szeme vörös.

– Anya… – kezdte halkan –, nem tudom, hogy bízhatok-e rád még valaha Emmát.

Ez volt az a pillanat, amikor minden összetört bennem. Az egész életemben arra törekedtem, hogy jó anya és nagymama legyek. Mindig én voltam az, aki vigyázott a családra: főztem, mostam, meséltem esténként. Most pedig úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a házban.

Napokig nem mertem felhívni Ágnest. Csak ültem otthon a régi karosszékemben, néztem a családi fotókat: Emma mosolyog rajtuk, én mellette állok. Vajon most is így nézne rám?

Egyik este Emma rajzot küldött nekem: egy szívet rajzolt, benne két alak – ő és én. Alatta ez állt: „Szeretlek, mama.”

Sírtam. Először dühös voltam magamra: miért nem vettem komolyabban? Aztán Ágnesre haragudtam: miért nem érti meg, hogy én is csak ember vagyok? De végül csak ürességet éreztem.

A következő héten Ágnes átjött hozzám. Leültünk a konyhaasztalhoz – ugyanahhoz az asztalhoz, ahol annyiszor ettünk együtt gulyáslevest vagy palacsintát.

– Anya – mondta halkan –, tudom, hogy nem akartad… De annyira féltem Emmáért.

– Én is – suttogtam –, minden pillanatban.

Sokáig csak ültünk csendben. Aztán Ágnes keze az enyémre csúszott.

– Szeretném, ha újra vigyáznál rá… de mostantól mindig szólj, ha valami baj van. Nem baj, ha tévedsz – inkább legyen felesleges riadó.

Bólintottam. Megkönnyebbülés volt bennem – de a bűntudat sosem múlt el teljesen.

Azóta minden alkalommal, amikor Emma nálam alszik, százszor is ellenőrzöm őt éjszaka. Néha túlzásba is viszem – de nem tudok másképp élni.

A családunkban sokáig beszédtéma maradt ez az éjszaka. A nővérem szerint túl szigorú vagyok magammal; anyám azt mondaná: „Régen is hibáztunk néha.” De én tudom: egy pillanatnyi figyelmetlenség mindent megváltoztathat.

Most már másképp nézek magamra tükörben: nem vagyok tökéletes nagymama – de szerető nagymama vagyok. És talán ez elég.

Vajon ti mit tennétek a helyemben? Meg tudtatok volna bocsátani magatoknak? Vagy örökre cipelnétek ezt a terhet?