Az éjszaka, amikor a fiamat és menyemet elküldtem otthonról – Egy határ, amit sosem akartam átlépni

– Elég volt! – kiáltottam, miközben a hangom remegett a dühtől és a kétségbeeséstől. A nappali sarkában álltam, a kezem ökölbe szorult, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a szobából. A fiam, Gergő, és a menye, Dóri, döbbenten néztek rám. Az asztalon félig üres teáscsésze, mellette egy összegyűrt szalvéta – mindennapi jelenet, mégis most valami végzetes történt.

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan – szólalt meg Gergő, a hangjában egyszerre volt harag és könyörgés. Dóri csak lehajtotta a fejét, mintha szégyellte volna magát, de tudtam, hogy benne is forrnak az indulatok.

Nem így képzeltem el az öregedést. Amikor Gergőék tavaly elvesztették az albérletüket Budapesten, magától értetődő volt, hogy hozzánk költöznek Szentendrén. Akkor még azt hittem, néhány hónap alatt talpra állnak. De hónapokból egy év lett, a közös élet pedig egyre nehezebbé vált. A konyhában folyton egymás sarkában jártunk, a fürdőszobában reggelente veszekedés ment ki előbb dolgozni. Minden apróságon összekaptunk: ki nem mosogatott el, ki ette meg az utolsó pogácsát, ki hagyta nyitva a hűtőt.

A legrosszabb azonban az volt, hogy Gergő egyre kevésbé beszélt velem. Gyerekkorában mindent megosztott velem – most viszont csak rövid válaszokat kaptam tőle. Dóri pedig mintha mindig falat húzott volna maga köré. Néha hallottam őket veszekedni a szobájukban: pénzről, munkáról, arról, hogy mikor lesz már saját otthonuk.

Aznap este minden apró sérelem egyszerre tört felszínre. Dóri megint elfelejtette levinni a szemetet, Gergő pedig rám förmedt, amikor szóvá tettem. – Miért kell mindig mindenbe beleszólnod? – kérdezte. – Ez már nem a te házad? – vágott vissza Dóri is halkan.

A szívem összeszorult. Hát tényleg ide jutottunk? Hogy a saját fiam és menye idegenként beszélnek velem? Próbáltam lenyelni a könnyeimet.

– Ez az én házam – mondtam végül halkan –, és én tartom el ezt a családot. De nem bírom tovább ezt a feszültséget. Szükségem van nyugalomra. Szükségem van… magamra.

Gergő arca eltorzult. – Hát ennyit jelentünk neked? Egy teher vagyunk?

– Nem vagytok teher… de már nem tudok így élni – suttogtam.

Csend lett. Csak az óra kattogása hallatszott. Dóri felállt, összepakolta a táskáját. Gergő még mindig mozdulatlanul ült.

– Holnap reggelig maradhattok – mondtam végül. – Segítek keresni valamit… de mennetek kell.

Az éjszaka hosszú volt és álmatlan. Hallottam, ahogy csomagolnak, ahogy halkan sírnak mindketten. Én is sírtam. Végiggondoltam mindent: vajon rossz anya vagyok? Vajon hol rontottam el? Miért nem tudtunk együtt élni békében?

Reggel csendben reggeliztünk. Gergő rám sem nézett. Dóri odajött hozzám, és halkan annyit mondott:

– Köszönjük… mindent.

Aztán elmentek.

Napokig csak ültem a nappaliban, néztem az üres szobákat. Hiányoztak. Hiányzott Gergő nevetése, Dóri halk dúdolása főzés közben. De ugyanakkor megkönnyebbülést is éreztem: végre újra magam lehettem a saját otthonomban.

A barátnőim közül többen azt mondták: jól tettem, hogy meghúztam a határt. Mások szerint kegyetlen voltam. De senki sem tudja igazán, milyen érzés ez belülről.

Azóta ritkán beszélünk Gergővel. Néha felhív, de érzem a távolságot köztünk. Dóri sosem keresett azóta.

Minden este felteszem magamnak a kérdést: lehet-e szeretni valakit úgy igazán, ha közben kemény határt húzunk? Vagy örökre elveszítettem őket azon az éjszakán?

„Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést? Vajon visszaépíthetjük még valaha azt a hidat, ami köztünk volt?”