Az éhes szomszéd kislány – Egy gyerekkori emlék, ami nem hagy nyugodni

– Anya, Zsófi megint itt van! – kiáltottam be a konyhába, miközben az ajtóban álló kislányra néztem. A haja kócos volt, a kabátja túl nagy rá, és a cipője orrán lyuk tátongott. Zsófi csak némán bámult rám, majd halkan megszólalt: – Van egy kis kenyér? Nagyon éhes vagyok.

Anyám sóhajtott, letörölte a kezét a kötényébe, és odalépett hozzánk. – Gyere be, Zsófikám – mondta kedvesen, de a hangjában ott bujkált a feszültség. Mindig próbált segíteni neki, de tudta, hogy ez csak csepp a tengerben. Apám az újság mögül nézett fel, majd visszahajtotta a lapot, mintha nem akarna tudomást venni az egészről.

A lakásunk egy régi bérházban volt, a hetedik kerület szélén, ahol mindenki ismerte egymást, de igazán senki sem törődött a másikkal. Zsófiék a folyosó végén laktak. Az apja, Károly bácsi, egész nap a kocsmában ült vagy otthon ordibált. Az anyja évekkel ezelőtt elment, senki sem tudta pontosan hová.

Zsófi gyakran jött át hozzánk. Néha csak egy szelet zsíros kenyérért, máskor meleg teáért vagy egy kis beszélgetésért. Anyám mindig adott neki valamit, de közben aggódva nézett rám: – Ne szólj apádnak, jó? Nem akarom, hogy baj legyen belőle.

Egyik este különösen hideg volt. Zsófi vacogva ült az asztalnál, miközben én a leckémet írtam. Anyám odatett elé egy tányér levest. – Köszönöm – suttogta Zsófi, és mohón kanalazni kezdte. Hirtelen kopogtak az ajtón. Apám felpattant: – Ez biztos Károly lesz! – mondta idegesen.

Az ajtóban ott állt Károly bácsi, vörös arccal és dülöngélve. – Hol van az a kölyök? – ordította. Anyám megpróbálta lecsillapítani: – Csak egy kis levest adtam neki, Károly. Ne haragudjon.

– Nem kell a sajnálatuk! – üvöltötte vissza. – Az én gyerekem! Majd én gondoskodom róla! – Megragadta Zsófit a karjánál fogva és kirángatta az ajtón. Még sokáig hallottuk a folyosón visszhangzó kiabálást.

Aznap este anyám sírt. Én csak ültem az ágyamon és bámultam a plafont. Miért nem tudunk segíteni rajta? Miért kell egy gyereknek így élnie? Ezek a kérdések kavarogtak bennem.

Másnap reggel Zsófi nem jött át. Sem aznap, sem másnap. Egy hét telt el így. Anyám aggódva nézett át minden nap az ablakon keresztül Zsófiék ajtajára. Végül egyik délután rendőrök jelentek meg a házban. Mindenki találgatott: elvitték Károlyt? Mi lesz Zsófival?

Pár nap múlva megtudtuk: Zsófit elhelyezték egy nevelőotthonban. Az apját elvitték elvonóra. A házban mindenki suttogott róla, de senki sem mondott semmit nyíltan.

Évek teltek el. Néha még mindig eszembe jutott Zsófi. Vajon mi lett vele? Vajon boldogabb lett az élete? Vagy csak egy újabb helyen kellett megtanulnia túlélni?

Egyszer felnőttként találkoztam vele egy buszon. Alig ismertem rá: magas volt és komoly arcú. Rám mosolygott halványan, de nem szólt semmit. Én sem tudtam mit mondani. Csak néztem utána, ahogy leszállt.

Azóta is gyakran gondolok rá. Vajon tényleg segítettünk neki valamennyit? Vagy csak még jobban összezavartuk? Lehet-e igazán segíteni annak, aki mások hibái miatt szenved?

Mondd el te is: szerinted mit lehet tenni ilyen helyzetben? Vajon tényleg van esélye annak, aki ilyen családból indul?