Az asszony a vizes járdán: Egy múltbéli bűn árnyékában

– Vigyázzon! – kiáltottam, miközben a nő lába megcsúszott a vizes járdán, és egy pillanat alatt a földön találta magát. A reggeli eső úgy verte az aszfaltot, mintha az ég is sírna. Odarohantam hozzá, segítettem felülni, miközben a szívem hevesen vert. – Jól van? – kérdeztem aggódva, miközben próbáltam elkerülni, hogy a kabátom teljesen átázzon.

A nő arca ismerősnek tűnt, de nem tudtam hová tenni. Csak annyit mondott: – Köszönöm, kedves. Azt hittem, senki sem áll meg segíteni.

Hazafelé menet még mindig az arca járt a fejemben. Aznap este, amikor anyámhoz mentem látogatóba, a nappaliban ülve, a régi családi fényképeket nézegetve, egyszer csak megakadt a szemem egy képen. Az a nő volt rajta, akinek reggel segítettem. Anyám mellett állt, de az arca rideg volt, a szemeiben valami sötét csillogás. – Ki ez? – kérdeztem halkan.

Anyám arca elkomorult. – Ő volt az egykori főnököm, Katalin. Miatta veszítettem el a munkámat. Miatta ment tönkre minden. – A hangja remegett, ahogy kimondta a nevét.

Az emlékek hirtelen törtek rám: a gyerekkori bizonytalanság, amikor anyám hónapokig nem talált munkát, a szűkös vacsorák, az elmaradt nyaralások, az állandó feszültség otthon. Mindent Katalin miatt? Aznap este nem tudtam aludni. A harag és a zavarodottság váltakozott bennem.

Másnap reggel újra találkoztam Katalinnal a pékség előtt. Ő is felismert. – Maga volt tegnap… – kezdte, de nem tudta befejezni. – Igen, én voltam – vágtam közbe hűvösen. – Tudja, ki vagyok? – kérdeztem. Láttam rajta, hogy próbál visszaemlékezni. – Nem… sajnálom, nem ugrik be.

– Én vagyok Szabó Júlia lánya – mondtam végül. Az arca elsápadt. Egy pillanatra azt hittem, elájul.

– Júlia… – suttogta. – Annyi év telt el… Nem gondoltam volna, hogy valaha is szembe kell néznem ezzel.

– Anyám miattunk szenvedett éveken át – mondtam dühösen. – Tudja maga egyáltalán, mit tett?

Katalin lehajtotta a fejét. – Tudom. És bánom. Akkoriban azt hittem, helyesen cselekszem. De most már látom, mennyi mindent elrontottam. Ha visszaforgathatnám az időt…

A szavai megleptek. Nem számítottam bocsánatkérésre. Azt hittem, majd tagadni fog mindent, vagy mentegetőzik. Ehelyett ott állt előttem megtörten, mintha az évek súlya most zuhant volna rá.

Otthon anyámhoz fordultam tanácsért. – Mit tennél a helyemben? – kérdeztem.

Anyám sokáig hallgatott. – A harag csak felemészt, lányom. Én már régen elengedtem. Nem Katalin miatt szenvedtem igazán, hanem mert nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy hagytam mindezt megtörténni.

De én nem tudtam ilyen könnyen túllépni. Napokig gyötört a gondolat: vajon képes vagyok-e megbocsátani annak, aki miatt az egész gyerekkorom árnyékban telt? Vagy örökre magamban hordozom ezt a sebet?

Egy hét múlva Katalin keresett meg. Egy kis kávézóban ültünk le beszélgetni. – Tudom, hogy nincs jogom kérni semmit – mondta halkan –, de szeretném, ha meghallgatna. Elmondta, hogy akkoriban ő is félt: féltette az állását, a családját, és ezért hozott rossz döntéseket. Nem akarta tönkretenni anyámat, csak túlélni akart.

– Mindannyian hibázunk – mondta végül. – De néha csak évekkel később értjük meg, mit tettünk másokkal.

A szavai lassan oldani kezdték bennem a haragot. Láttam rajta az őszinte megbánást. De vajon elég ez ahhoz, hogy elengedjem a múltat?

Otthon ülve néztem a régi fényképet: anyám és Katalin egymás mellett, még minden előtt. Vajon mi lett volna, ha akkor másképp döntenek? Vajon én más ember lennék?

Most itt ülök, és azon gondolkodom: képes vagyok-e megbocsátani? Vagy örökre rabja maradok annak a napnak, amikor minden megváltozott?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen múltbéli bűnt? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?