Az árulás terhe: Egy szerelem romjai között
– Nem bírom tovább, Zsófi! – Gábor hangja remegett, ahogy a nappali közepén állt, kezében a kabátjával. – Már nem vagy az a nő, akibe beleszerettem.
A szavak úgy csapódtak belém, mint egy jeges zuhany. Ott álltam a konyhaajtóban, kezemben egy félig megpucolt krumplival, és próbáltam felfogni, hogy most tényleg vége. Az elmúlt hónapokban egyre többször veszekedtünk. Gábor minden alkalommal megjegyezte, hogy mennyit híztam a gyerek után, hogy már nem öltözöm úgy, mint régen, hogy eltűnt belőlem az a vibráló életkedv, amiért annak idején belém szeretett.
– Sajnálom, de nem tudom tovább csinálni – mondta halkan, és elfordította a fejét. – Szükségem van valakire, aki… aki mellett újra önmagam lehetek.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Próbáltam visszatartani őket, de lehetetlen volt. Azt hittem, együtt öregszünk meg. Azt hittem, a szerelem mindent kibír. De Gábor másként gondolta.
Aznap este elment. Egyedül maradtam a lakásban, ahol minden sarkon ott volt az emléke. A gyerekünk, Marci, akkor még csak hároméves volt. Nem értette, miért sírok annyit esténként. Próbáltam erős lenni előtte, de amikor elaludt, összegörnyedve zokogtam a fürdőszobában.
A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Anyám minden alkalommal megjegyezte:
– Zsófikám, ha jobban odafigyeltél volna magadra… Talán Gábor nem ment volna el.
A barátnőim közül is többen elfordultak tőlem. Mintha az én hibám lett volna minden. Mintha csak az számítana egy nőben, hogy mennyire feszes a bőre vagy milyen ruhát hord.
Az első év maga volt a pokol. Minden reggel küzdelem volt felkelni az ágyból. A munkahelyemen is nehezebben teljesítettem; főnököm, Katalin többször behívatott:
– Zsófi, mi van veled? Régen te voltál a legjobb ügyintézőnk.
Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam és próbáltam túlélni a napokat.
Aztán egy este Marci odabújt hozzám az ágyban.
– Anya, ne sírj! Én mindig szeretni foglak.
Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem: nem hagyhatom el magam. Nem Gábor miatt – hanem magamért és a fiamért. Lassan elkezdtem újra sportolni. Először csak sétáltam esténként a Duna-parton, aztán futottam is egy kicsit. Megismertem néhány anyukát a játszótéren; ők nem ítélkeztek. Együtt nevettünk a gyerekeinken és egymás történetein.
Öt év telt el így. Már nem gondoltam minden nap Gáborra. Már nem fájt annyira az árulása. Az élet lassan visszatért belém – de már másként. Erősebb lettem.
Egyik péntek délután Marci iskolai ünnepségére mentem. A tornaterem zsúfolásig tele volt szülőkkel és gyerekekkel. Ahogy beléptem, megpillantottam Gábort a hátsó sorban. Mellette ült egy nő – fiatalabb nálam, hosszú szőke hajjal és tökéletes sminkkel.
A szívem kihagyott egy ütemet. Nem tudtam eldönteni, hogy odamenjek-e hozzájuk vagy inkább elbújjak valahol. De Marci meglátott és odaszaladt hozzám.
– Anya! Nézd, apa is itt van!
Gábor felállt és odajött hozzánk.
– Szia, Zsófi – mondta halkan.
– Szia – feleltem feszülten.
A nő mellettünk állt meg; bemutatkozott:
– Szabó Réka vagyok.
Csak bólintottam. Gábor zavartan nézett rám.
– Hogy vagy? – kérdezte végül.
– Jól – mondtam határozottan. – És te?
– Megvagyok… – válaszolta bizonytalanul.
A beszélgetés kínos csendbe fulladt. Marci közben boldogan mesélte Rékának az ünnepség részleteit; láttam rajta, hogy szereti őt is. Egy pillanatra összeszorult a szívem – féltékenység? Vagy inkább csak fájdalom?
Az ünnepség után Gábor félrehívott.
– Zsófi… Sajnálom azt, amit veled tettem. Tudom, hogy megbántottalak. Néha visszagondolok arra az időre… és rájövök, mennyire önző voltam.
Nem tudtam mit mondani. Csak néztem rá; már nem láttam benne azt az embert, akit valaha szerettem. De haragot sem éreztem már iránta – csak szomorúságot és egyfajta megkönnyebbülést.
Hazafelé menet Marci csendben ült mellettem az autóban.
– Anya… Te haragszol apára?
Elmosolyodtam és megsimogattam a fejét.
– Nem haragszom rá, kicsim. Csak néha nehéz elengedni azt, amit szerettünk.
Otthon leültem az ágy szélére és magamba néztem: vajon tényleg csak a külső számít? Vajon mennyit ér egy nő önmagában – ha már nem felel meg mások elvárásainak?
Most itt ülök és írom ezeket a sorokat. Az életem már nem olyan, mint régen – de talán jobb is így. Erősebb vagyok, mint valaha voltam. De vajon hányan érzik még ezt nap mint nap? Hányan hiszik el magukról azt a hazugságot, hogy csak akkor szerethetők, ha tökéletesek?
Ti mit gondoltok? Tényleg csak a külső számít? Vagy lehet újra hinni önmagunkban akkor is, ha már mindent elveszítettünk?