Az apósomnak villája van, mi pedig albérletben élünk – Egy magyar családi dráma a lakásvágy árnyékában
– Nem, apa, nem fogok megint pénzt kérni tőled! – Gábor hangja remegve visszhangzik a szűk nappalinkban. A panelház falai mintha összenyomnának minket, a szomszédok minden szavunkat hallják. A kanapén ülök, ölemben a három hónapos kislányunk, Lili, és próbálok nem sírni. Az albérletünkben minden túl kicsi: a konyha, az ágy, a reményeink.
Gábor apja, Sándor, a budai hegyekben él egy hatalmas villában. Már gyerekkoromban is irigyeltem azokat, akiknek saját házuk van kerttel, terasszal, csenddel. Nekünk sosem jutott ilyen. Most pedig, hogy családot alapítottunk, minden nap érzem a hiányát. Sándor mindig azt mondja: „Dolgozzatok meg érte, mi is így kezdtük.” De ő már harminc éve ott lakik, és sosem kellett albérletben szorongania.
– Apa, nem érted? Nem bírjuk tovább! – Gábor hangja megtörik. – Lili beteg volt múlt héten, és az orvoshoz is alig tudtunk eljutni. Itt minden penészes, huzatos…
A telefon másik végén Sándor csak sóhajt. – Nem lehet mindig mindent tőlem várni. Neked is felnőttnek kell lenned.
Leteszi. Gábor némán áll az ablak előtt, nézi a szürke háztetőket. Odalépek hozzá.
– Mi lesz most? – kérdezem halkan.
– Nem tudom – feleli. – Néha úgy érzem, sosem lesz saját otthonunk.
Az anyagi helyzetünk kilátástalan. Gábor tanárként dolgozik egy zuglói gimnáziumban, én pedig most vagyok gyesen. A fizetésünk épphogy elég az albérletre és a számlákra. A boltban minden héten kevesebb dolgot engedhetünk meg magunknak. A barátaink közül többen már saját lakásban élnek – persze szülői segítséggel. Mi viszont csak álmodozunk róla.
Egy este Gábor anyja, Katalin hív fel titokban.
– Drágám, ne haragudj apádra… Ő ilyen. De én semmit sem tehetek nélküle. Tudod, mennyire szeretném, ha segíthetnénk nektek…
A hangja megremeg. Mindig is éreztem, hogy Katalin szeretne közelebb kerülni hozzánk, de Sándor árnyéka mindent beborít.
Másnap Gábor késő estig dolgozik. Egyedül vagyok Lilivel. Az ablakon kinézve látom, ahogy a szomszéd gyerekek játszanak a parkolóban. Eszembe jut a gyerekkorom: panelrengeteg, liftben rekedt álmok.
Kopognak. A házmester az.
– Ne haragudjon, de megint panaszkodtak magukra a szomszédok. Túl hangos volt a veszekedés tegnap este…
Bocsánatot kérek, de belül forr bennem a düh és a szégyen.
Amikor Gábor hazaér, fáradtan ledobja magát mellém.
– Anyám írt egy üzenetet – mondja halkan. – Azt írja, hogy ha nagyon muszáj, talán egy ideig beköltözhetnénk hozzájuk…
Elönt a félelem és a remény egyszerre. Együtt élni Sándorral? A villában? Vajon jobb lenne ott nekünk? Vagy csak újabb börtön lenne?
Aznap éjjel nem tudok aludni. Gábor is forgolódik.
– Miért nem lehet egyszerűbb? – suttogja.
– Mert Magyarországon vagyunk – válaszolom keserűen.
Másnap reggel leülünk beszélgetni.
– Ha odaköltözünk hozzájuk, elveszítjük az önállóságunkat – mondom.
– De legalább Lilinek lenne kertje…
– És nekünk? Nekünk lenne nyugalmunk?
Gábor vállat von.
– Talán sosem lesz saját otthonunk. Talán mindig mások szabályai szerint kell élnünk.
A döntés súlya ránehezedik mindkettőnkre. Végül úgy döntünk: még várunk. Megpróbáljuk valahogy kihúzni itt, ebben a kis albérletben. De minden nap érzem: egyre nehezebb.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit ér egy család? Hogy lehet az, hogy akinek van, az sem adja oda? És mi lesz velünk – meddig bírjuk még?
„Ti mit tennétek a helyemben? Elfogadnátok Sándor segítségét, még ha ezzel le kell mondani az önállóságotokról? Vagy inkább maradnátok a saját utatokon?”