Az apaság árnyékában – Egy DNS-teszt mindent megváltoztat
– Nem értem, hogy lehet ez! – kiáltottam fel, miközben a kezem remegett a papírlap felett. A laboreredmény fekete-fehér betűi mintha kiabáltak volna: „Nem egyezik.” Ott ültem a konyhaasztalnál, a gyerekek már aludtak, csak Anna, a feleségem nézett rám könnyes szemekkel.
– Tamás, kérlek, ne csináld ezt… – suttogta, de a hangja elhalt a csendben.
Az egész egy ártatlan beszélgetéssel kezdődött a munkahelyemen. Az egyik kollégám, Gábor mesélte, hogy mennyire hasonlít rá a fia, és viccesen hozzátette: „Ma már mindenki csináltat DNS-tesztet, csak hogy biztos legyen!” Hazafelé azon gondolkodtam, vajon én is hasonlítok-e a gyerekeimre. Persze, mindenki mondta, hogy Zsófi az én szememet örökölte, Bence pedig Anna mosolyát. De valami kisördög mégis belém bújt.
Nem volt semmi gyanúm Annával szemben. Tizenöt éve vagyunk együtt, szerettük egymást jóban-rosszban. De amikor az ember fejébe befészkeli magát egy gondolat, nehéz szabadulni tőle. Egy hét múlva már ott volt a postán a DNS-teszt csomagja.
Aztán jött az eredmény. Először azt hittem, valami tévedés történt. Felhívtam a laboratóriumot, de megerősítették: sem Zsófi, sem Bence nem lehet biológiailag az én gyermekem.
– Anna, magyarázatot akarok! – mondtam dühösen.
Ő csak sírt. – Tamás, esküszöm, soha nem csaltalak meg! Ezek a gyerekek a mieink!
De hogyan lehetne ez igaz? A családunk széthullani látszott. Anyám azt mondta: „Fiam, ne hagyd magad! Ha nem te vagy az apa, akkor jogod van tudni az igazságot!” Apám csak csendben nézett rám, mintha szégyellné magát helyettem is.
A következő hetekben pokollá vált az életünk. Anna szülei is beszálltak: – Hogy képzeled ezt? – kérdezte apósom. – Anna mindig hűséges volt hozzád!
A gyerekek semmit sem értettek az egészből. Zsófi csak annyit érzékelt, hogy anya és apa folyton veszekednek. Egy este odajött hozzám:
– Apa, ugye nem fogsz elmenni?
A szívem majd megszakadt. Hogy mondjam el neki, hogy lehet, hogy nem is vagyok az apja? De hát én neveltem őket, én tanítottam biciklizni Zsófit, én vittem Bencét fociedzésre minden szombaton.
Elindult a bírósági huzavona. Ügyvédek, szakértők, újabb tesztek. Anna ragaszkodott hozzá, hogy valami tévedés történt. Az ügyvédem azt tanácsolta: – Tamás, ha nem te vagy az apa, akkor jogod van elválni és megszüntetni a gyerekek után fizetendő tartásdíjat is.
De én nem akartam elhagyni őket. Csak tudni akartam az igazságot.
A bíróságon Anna zokogva mondta: – Nem tudom megmagyarázni! Ezek a gyerekek tőled vannak!
A bíró végül elrendelte egy újabb vizsgálatot – ezúttal orvosi felügyelet mellett. A genetikus orvos hosszan magyarázott valami ritka genetikai rendellenességről:
– Tamás úr, előfordulhat úgynevezett kiméra szindróma. Ez azt jelenti, hogy önnek két különböző DNS-e van: egy a vérében és egy másik a spermiumaiban. Ez nagyon ritka, de lehetséges.
Először nem értettem semmit. De amikor újabb mintát vettek tőlem – ezúttal herebiopsziával –, kiderült: valóban kiméra vagyok. A gyerekeim biológiailag hozzám tartoznak – csak épp nem azzal a DNS-sel, amit eddig vizsgáltak.
Anna sírva borult a nyakamba: – Mondtam neked! Soha nem csaltalak meg!
De addigra már annyi mindent mondtunk egymásnak dühből és félelemből… A családunk megtört volt. Anyám bocsánatot kért Annától. Apám csak annyit mondott: – Fiam, néha az élet nagyobb tréfamester, mint hinnénk.
A bíróság végül lezárta az ügyet. A gyerekeim továbbra is apának hívtak. De valami örökre megváltozott bennem. Vajon mennyit ér a bizalom? Miért voltam képes kételkedni abban az asszonyban, akit szeretek? És vajon hány család esik szét ilyen félreértések miatt?
Néha éjszaka felébredek és csak nézem Annát meg a gyerekeket. Vajon ha újra kezdhetném, másképp döntenék? Vagy mindannyiunkban ott lapul a félelem és a bizonytalanság magja?
Mit gondoltok? Ti képesek lennétek megbocsátani magatoknak egy ilyen hibát? Vagy örökre ott maradna a gyanú árnyéka?