„Az apám most segítséget követel, de sosem szeretett igazán” – Egy magyar család drámája

„Te vagy a fiam, Gergő, tartozol nekem ennyivel!” – harsogta apám a nappali közepén, miközben a botjára támaszkodva próbált egyenesben maradni. A hangja még mindig olyan erős volt, mint amikor gyerek voltam, de most valami kétségbeesés is vegyült bele. Én csak álltam ott, a régi szőnyegen, amit anyám még a nyolcvanas években vett a Lehel piacon, és próbáltam nem kiabálni vissza.

„Tartozom? Mivel tartozom neked, apa?” – kérdeztem halkan, de éreztem, hogy remeg a hangom. Az egész testem tiltakozott az ellen, hogy újra ebbe a szerepbe kényszerüljek: a fiúéba, aki mindig kevés volt neki.

Gyerekkoromban apám sosem ölelt meg. Ha ötöst hoztam haza matekból, csak annyit mondott: „Ez a minimum.” Ha focizni akartam vele a ház mögötti grundon, azt felelte: „Dolgom van.” Anyám próbálta ellensúlyozni a ridegségét, de ő is belefáradt idővel. Aztán amikor tizenhat évesen elköltöztem Debrecenbe tanulni, apám csak annyit mondott: „Majd meglátod, milyen az élet.”

Most, harmincöt évesen, visszajöttem Budapestre, mert anyám meghalt tavaly ősszel. Apám egyedül maradt az öreg panelban Újpesten. A testvérem, Zsuzsa Németországban él már tíz éve, csak ritkán hívja fel apánkat. Minden rám maradt: a bevásárlás, az orvoshoz kísérés, a gyógyszerek kiváltása. És minden alkalommal, amikor belépek ebbe a lakásba, újra gyereknek érzem magam – annak a gyereknek, akit sosem szerettek igazán.

Egyik este épp vacsorát készítettem neki – rántottát kért, mert azt szereti –, amikor megszólalt:

– Gergő, miért vagy ilyen csendes? Nem bírod elviselni az öregedést?

– Nem az öregedést nem bírom elviselni – feleltem. – Hanem azt, hogy sosem beszélünk arról, ami igazán számít.

– Miről kéne beszélni? – mordult rám. – Az élet ilyen. Dolgozni kell, nem siránkozni.

– Neked könnyű volt ezt mondani – mondtam halkan. – De én mindig csak azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó.

Apám elhallgatott. Egy pillanatra azt hittem, most végre mond valami olyat, amit egész életemben vártam: hogy sajnálja, hogy megbánta. De csak legyintett.

– Az élet nem arról szól, hogy ölelgetjük egymást. A férfi legyen kemény.

A rántotta odaégett. Kimentem a konyhába és becsaptam magam mögött az ajtót. A könnyeimet próbáltam visszatartani.

Másnap reggel apám elesett a fürdőszobában. A szomszéd néni hívott fel: „Gergő, jöjjön gyorsan! Az apja nem tud felkelni!” Rohantam át hozzájuk pizsamában. Ott feküdt a hideg csempén, és először láttam rajta félelmet.

– Segíts fel! – suttogta.

Felsegítettem. A keze remegett az enyémben. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha most én lennék az erősebb.

Az orvos azt mondta: „Gergő, az édesapja már nem maradhat egyedül. Gondolkodjon el azon is, hogy idősek otthonába viszi.”

Hazafelé menet a villamoson bámultam ki az ablakon. Vajon tényleg tartozom neki ennyivel? Hiszen sosem adott nekem semmit érzelmileg. De mégis ő az apám…

Este Zsuzsával beszéltem videóhíváson:

– Gergő, ne hagyd magad kihasználni! Apa sosem volt jó hozzánk.

– De most öreg és beteg…

– Ez nem változtat semmin! Te is számítasz! – mondta Zsuzsa könnyes szemmel.

Napokig őrlődtem. Apám minden nap ugyanazt ismételte: „Tartozol nekem ennyivel.” Egy este végül leültem vele szemben.

– Apa – kezdtem –, én segítek neked, mert ember vagyok és mert te vagy az apám. De szeretném tudni: te valaha szerettél engem?

Nagy csend lett. Apám csak nézett rám hosszasan.

– Nem tudom… Én így tanultam otthon… Az én apám se ölelt meg soha.

Először láttam rajta megbánást – vagy legalábbis valami hasonlót. De bocsánatot nem kért.

Azóta minden nap ott vagyok mellette. Segítek neki fürdeni, főzök rá, beadom a gyógyszereit. De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg tartozom neki mindezzel? Vagy jogom lenne végre magamat választani?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani valakinek csak azért, mert idős lett? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?