Az apám lakása – Egy örökség ára
– Nem értem, miért gondolod, hogy ez csak a tiéd – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, a frissen kapott öröklési papírokat szorongatva. A szívem a torkomban dobogott, mintha bármelyik pillanatban elájulhatnék. Az egész lakásban feszültség vibrált, mintha a falak is hallgatóztak volna.
– Mert az apám hagyta rám. Neked semmi közöd hozzá – válaszoltam halkan, de határozottan. A hangom remegett, de próbáltam erősnek tűnni.
Gyerekkoromban mindig azt mondta anyám, hogy nincs apám. Ha kérdeztem, csak annyit felelt: „Nem volt rá szükségünk.” Soha nem láttam fényképet róla, soha nem hallottam a nevét. Az iskolában, amikor az apák napján mindenki az apukájával jött, én mindig egyedül ültem a padon. A többiek kérdezgették, hol van az apám, én pedig csak vállat vontam.
Tavaly karácsonykor tört meg a jég. Anyám szokatlanul csendes volt egész este, majd amikor már mindenki elment, leült mellém a kanapéra.
– El kell mondanom valamit – kezdte. – Az apád… szóval… elhagyott minket, mielőtt megszülettél. Nem akartam, hogy fájjon neked. Ezért mondtam azt, hogy nincs apád.
Akkor csak bólintottam. Nem tudtam haragudni rá, de valami mégis eltört bennem. Egy hét múlva jött a levél: ügyvédtől, pecséttel, hivatalos papírokkal. Apám meghalt. És rám hagyott egy lakást Zuglóban.
Azóta minden megváltozott. Anyám először örült, aztán egyre többször hozta szóba: „Az a lakás nekünk is jól jönne.” Eleinte csak célozgatott rá, majd egyre nyíltabban követelte: „A fele engem illet.”
– Te neveltelek fel! – kiabálta most is. – Egyedül! Hol volt ő? Sehol! Nekem is jár belőle!
– De anya… ez nem így működik. Ez az én nevemen van. Az apám hagyta rám.
– Az az ember soha nem adott semmit! Most meg hirtelen mindened megvan miatta? És én? Én mit kaptam?
A könnyei végigfolytak az arcán. Én pedig ott ültem vele szemben, és nem tudtam eldönteni, kinek van igaza. Hiszen tényleg ő nevelt fel. Egyedül dolgozott két munkahelyen, hogy legyen mit ennünk. De most… most úgy érzem, mintha el akarná venni tőlem azt az egyetlen dolgot, amit az apámtól kaptam.
A lakás kulcsát napokig csak forgattam a kezemben. Elmentem megnézni: egy régi polgári lakás, kopott parketta, vastag falak, a gangon muskátlik. A szomszéd néni – Marika néni – rögtön felismerte bennem az apámat.
– Maga a Laci lánya? – kérdezte kedvesen.
– Igen… azt hiszem – feleltem zavartan.
– Jó ember volt az apja. Mindig segített mindenkinek itt a házban.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: lehet, hogy anyám sosem tudta megbocsátani neki, hogy elhagyott minket? És most rajtam akarja leverni mindazt a fájdalmat?
Egy este aztán újra leültünk beszélgetni.
– Anya… beszélnünk kell erről a lakásról. Nem akarok veszekedni veled. De ez az én örökségem. Nem tudom odaadni a felét.
– Nem érted? – tört ki belőle újra a sírás. – Mindent feladtam érted! Az életemet! És most itt van ez a lakás… és te nem osztod meg velem?
– De hiszen te mindig azt mondtad, nincs apám! Most meg mégis kell tőle valami?
A csend súlyosabb volt minden szónál. Végül csak ennyit mondott:
– Sajnálom… csak annyira fáradt vagyok.
Azóta nem beszéltünk erről. De minden nap érzem a feszültséget köztünk. A lakás ott áll üresen Zuglóban, én pedig nem tudom eldönteni: eladjam? Ki adjam? Vagy költözzek be? És vajon tényleg tartozom anyámnak valamivel ezért?
Néha azon kapom magam, hogy haragszom rá – amiért titkolta előlem az igazságot, amiért most követelőzik. Máskor meg szánom őt: hiszen tényleg mindent értem tett.
A barátaim szerint tartsam meg magamnak a lakást. „Ez a te életed!” – mondják. De minden döntés fájdalmasnak tűnik.
Egyik este álmodtam is apámmal: ott állt a gangon, mosolygott rám, és csak annyit mondott: „Vigyázz magadra!” Felébredtem, és könnyes volt a párnám.
Most itt ülök a konyhaasztalnál, előttem a kulcs és az öröklési papírok. Anyám a szobában csöndben sír. Vajon lehet ebből valaha igazi béke? Vagy örökké ott marad köztünk ez az örökség árnyéka?
Ti mit tennétek a helyemben? Tartozom valamivel annak, aki mindent értem tett – még akkor is, ha most úgy érzem, elvesz tőlem valamit?