Az apám árnyékában: Egy testvérharc igaz története

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, apa! – kiáltottam a nappali sarkában, miközben a kezem remegett a papírlap felett. A végrendelet fekete betűi mintha égettek volna: „A házat Gábor fiam örökli.” Ennyi. Egy mondat, amely kitörölte az elmúlt húsz évemet.

A szobában csend volt. Csak az óra kattogását hallottam, és anyám régi fényképét néztem a polcon. Gábor ott állt velem szemben, zsebre dugott kézzel, arca rezzenéstelen. Nem tudtam eldönteni, hogy szégyelli magát vagy csak közömbös.

– Zsuzsa, kérlek… – kezdte halkan.

– Ne! – vágtam közbe. – Te nem tudod, mit jelentett nekem ez a ház. Te elmentél, amikor anya meghalt. Én maradtam. Én gondoztam apát, amikor már magát sem ismerte fel. Hol voltál te akkor?

Gábor lesütötte a szemét. – Tudod jól, hogy nem volt könnyű nekem sem…

Felnevettem, de a hangom inkább sírásba fulladt. – Neked? Neked nem volt könnyű? Te Budapesten éltél, karriert építettél, családot alapítottál! Én meg itt ragadtam ebben a poros kisvárosban, minden nap attól rettegve, hogy apánk már nem ébred fel reggel.

Az asztalon ott hevert apám utolsó levele is. „Kedves Zsuzsa! Tudom, hogy nehéz volt mellettem maradni. Köszönöm.” Ennyi. Egy köszönöm. Nem több.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam és újra meg újra lejátszottam magamban az elmúlt éveket: ahogy apámnak főztem, ahogy fürdettem, ahogy sírtam a fürdőszobában, mert már nem bírtam tovább. És mindig csak egyedül.

Másnap Gábor visszajött. Kopogott az ajtón, de nem akartam beengedni. Végül mégis kinyitottam.

– Zsuzsa, beszéljünk erről…

– Miről? Hogy mostantól nincs otthonom? Hogy kidobnak abból a házból, ahol felnőttem?

– Nem akarom elvenni tőled… – mondta halkan.

– Akkor miért nem mondtad apának? Miért nem álltál ki értem? – kérdeztem dühösen.

Gábor sóhajtott. – Nem tudtam, hogy ezt akarja… Azt hittem, te is tudod.

– Mit tudok? Hogy mindig is te voltál a kedvence? Hogy én csak a csendes lány vagyok, aki mindent elvisel?

A szavak után csend lett. Gábor végül elment.

Hetekig csak vegetáltam. Az ügyvéd levelei sorra érkeztek: „Kérem hagyja el az ingatlant harminc napon belül.” Az ismerősök suttogtak a boltban: „Szegény Zsuzsa… hát így hálálta meg neki az apja?”

Egy este leültem apám foteljébe és elővettem a régi naplómat. Felütöttem egy őszi bejegyzésnél: „Ma apa rám mosolygott reggelinél. Azt mondta: ‘Köszönöm, hogy itt vagy.’” Akkor még hittem abban, hogy egyszer majd minden jó lesz.

Aztán egy nap Gábor újra megjelent. Ezúttal hozta magával a feleségét is.

– Zsuzsa – kezdte Judit –, beszéltünk Gáborral. Nem akarjuk, hogy elmenj innen. Maradhatsz, ameddig csak akarsz.

– És aztán? Ha majd kell a pénz? Ha majd el akarjátok adni?

Gábor leült mellém. – Nézd, hibáztam. Nem figyeltem rád eléggé. De most szeretném jóvátenni. A ház papíron az enyém lett, de ez mindig is a te otthonod volt.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott és néztem őket. Vajon tényleg megbánták? Vagy csak sajnálnak?

Az idő telt. Végül úgy döntöttem: elköltözöm. Nem akartam tovább ebben az árnyékban élni. Eladtuk a házat és feleztük az árat – Gábor ragaszkodott hozzá.

Új lakásba költöztem Szolnokon. Egyedül voltam először az életemben – de valahogy mégis könnyebb lett a lelkem.

Néha még álmodom apáról és arról a házról. Néha még fáj, hogy nem kaptam meg azt az elismerést, amit vártam tőle.

De talán nem is az számít, mit írnak egy végrendeletbe… Talán az számít igazán, hogy végre megtanultam kiállni magamért.

Vajon hányan élnek még ma is mások árnyékában? Hányan áldozzák fel magukat egy családért – és vajon megéri-e?