Az apa, aki zabkását evett, hogy a fia bifteket ehessen – Egy magyar család története áldozatról, büszkeségről és csalódásról

– Miért eszel már megint csak zabkását, apa? – kérdezte Zsófi, a szomszédasszony, miközben a konyhaajtóban állt, kezében egy tál friss pogácsával.

Nem néztem rá. Csak kavargattam a langyos zabkását a repedezett porcelántányérban. A falióra kattogása minden másodpercben emlékeztetett arra, mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára igazán boldog voltam.

– Mert ez elég nekem – válaszoltam halkan. – A fiamnak viszont most is hús kell az asztalra.

Zsófi sóhajtott, letette a pogácsát az asztalra, és leült velem szemben. – Laci, te mindig csak adsz. De mikor kapsz vissza valamit?

Nem feleltem. Az ablakon túl szürke volt az ég, a panelházak között csak néhány gyerek játszott. Eszembe jutottak a régi idők: amikor még fiatal voltam, tele álmokkal, hogy egyszer majd lesz egy saját házam kerttel, ahol a fiam szabadon futkározhat. Ehelyett maradt a harmadik emeleti lakás Zuglóban, a panelrengetegben.

Gyerekkoromban sosem volt bőség. Apám korán meghalt, anyám két műszakban dolgozott a konzervgyárban. Már tizenhárom évesen én is dolgoztam: újságot hordtam hajnalban, hogy legyen pénz kenyérre. Megfogadtam magamnak: ha egyszer lesz fiam, neki nem kell majd nélkülöznie.

Amikor megszületett Gergő, minden megváltozott. A feleségemmel, Évával mindent megtettünk érte. Éva tanítónő volt, én villanyszerelőként dolgoztam. Nem volt sok pénzünk, de minden forintot félretettem Gergő jövőjére. Amikor eljött az idő, hogy iskolába menjen, a legjobb tanszereket vettem neki – magamnak pedig maradt a használt kabát és a régi cipő.

Aztán jött a gimnázium. Gergő okos volt, de lusta. Nem érdekelte semmi igazán, csak a számítógépes játékok és a haverok. Éva mindig védte: „Majd kinövi!” – mondta. Én viszont egyre többet dolgoztam túlórában, hogy legyen pénz különórákra és nyelvtanfolyamra.

Emlékszem egy estére: Gergő tizennyolc éves volt, érettségi előtt állt. Éva már nem élt – rák vitte el gyorsan és kegyetlenül. Aznap este Gergő későn jött haza. Az asztalon várt rá a vacsora: marhapörkölt nokedlivel – az ő kedvence. Én megint csak zabkását ettem.

– Apa, miért nem eszel rendes kaját? – kérdezte akkor is.

– Mert neked kell az erő az érettségihez – válaszoltam.

Ő csak vállat vont és bekapcsolta a tévét.

Azóta eltelt húsz év. Gergő most harmincnyolc éves, jól kereső informatikus egy multinál. Van saját lakása Újbudán, autója is van. Ritkán látogat meg. Ha jön is, mindig siet: „Apa, csak beugrottam egy percre.” Hoz néha valami süteményt vagy bort – de sosem ül le velem enni.

A múlt héten születésnapom volt. Egyedül ültem a konyhában, zabkását kanalaztam. A telefon csöngött: Gergő volt az.

– Boldog szülinapot, apa! Bocsi, most nem tudok átmenni, sok a munka… Majd hétvégén!

A hétvége persze elmaradt. Csak Zsófi kopogott be egy tál meleg levessel.

– Laci, miért nem szólsz rá a fiadra? – kérdezte dühösen.

– Nem akarom terhelni… Dolgozik eleget.

Zsófi felnevetett: – Te mindig mentegeted! De ki fog rád vigyázni öregkorodra?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott és néztem a falat, ahol még mindig ott lógott Gergő gyerekkori rajza: „Apa a hősöm!” – írta alá nagy betűkkel.

Azóta sokszor gondolkodom: vajon jól tettem-e? Vajon helyes volt-e mindent feláldozni érte? Miért érzem most mégis azt, hogy üres maradt az életem?

Egy este Gergő végre eljött. Fáradtnak tűnt.

– Apa… beszélhetnénk?

Leült mellém.

– Tudom, hogy sokat tettél értem… De néha úgy érzem, nem tudok megfelelni neked. Mindig azt vártam tőled, hogy büszke legyél rám… De sosem mondtad ki igazán.

Meglepődtem. Azt hittem, mindent megtettem érte.

– Fiam… én mindig büszke voltam rád. Csak talán túl csendben szerettem.

Gergő lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, hogy ritkán jövök… Néha félek visszanézni arra az életre, amit te éltél miattam.

A csend közöttünk nehezebb volt minden kimondott szónál.

Most itt ülök újra a konyhában. A zabkása már kihűlt előttem. Vajon tényleg jó apa voltam? Vagy csak egy ember, aki túl sokat áldozott fel – és túl keveset kért vissza?

Ti mit gondoltok? Megéri mindent feladni a gyerekünkért? Vagy kellene néha magunkra is gondolni?