„Az anyósom lett a lányom anyja” – Egy anya vallomása az elveszett kapcsolatról

– Miért nem szóltál nekem előbb? – kérdeztem Dórát remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam nem sírni. A kezem ökölbe szorult a terítőn, mintha attól félnék, hogy ha elengedem, szétesik minden.

Dóra csak állt az ajtóban, a tekintete elkerülte az enyémet. – Nem tudom, anya. Csak… így alakult.

A szívem összeszorult. Így alakult? Hát ennyi lenne? Húsz év közös élet, minden áldozat, minden egyedül töltött éjszaka, amikor az apja elment, és csak mi ketten maradtunk… És most itt áll előttem a lányom, akit alig ismerek, és azt mondja: „így alakult”.

Mindig is csendes gyerek volt. Már óvodában is inkább a sarokban rajzolt, mintsem hogy a többiekkel játszott volna. Én pedig dolgoztam. Mindig dolgoztam. Azt hittem, ha mindent megadok neki – új cipő, szép ruha, különóra –, akkor majd boldog lesz. De valahogy sosem találtam meg az utat hozzá.

Az apja, Gábor, akkor ment el, amikor Dóra tízéves volt. Egyik reggel csak annyit mondott: „Nem bírom tovább.” Azóta sem láttuk. Én pedig belevetettem magam a munkába – könyvelőként nem volt nehéz túlórázni –, hogy legalább anyagilag ne szenvedjünk hiányt. De közben valami elveszett.

Aztán jött az egyetem, Dóra elköltözött Debrecenbe. Ritkán hívott, én meg nem akartam zavarni. Azt mondta, minden rendben van. Aztán egyszer csak bemutatta Kristófot – kedves fiú, udvarias, de mindig úgy éreztem, mintha egy idegen családba csöppentem volna, amikor náluk voltam.

Most pedig itt ülök, és azt hallom: „Az anyósom tudta előbb.”

– Mióta tudod? – kérdeztem halkan.

– Két hete – felelte Dóra. – De Zsuzsa néni már előtte is sejtette…

Zsuzsa néni. Kristóf anyja. Mindig ott van Dóra mellett. Ő kísérte el az első ultrahangra is. Ő segített neki kiválasztani a babakocsit. Ő főzi a húslevest vasárnaponként.

– Miért nem én? – bukott ki belőlem végül. – Miért nem én vagyok az első, akinek elmondod?

Dóra végre rám nézett. A szemében valami furcsa fájdalom csillant meg.

– Anya… te mindig elfoglalt voltál. Zsuzsa néni meg… ő mindig ráért. Meghallgatott. Ott volt velem, amikor féltem.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Hirtelen minden múltbeli este eszembe jutott: amikor későn értem haza, amikor csak annyit mondtam: „Majd holnap beszélünk.” Amikor azt hittem, hogy még van időm pótolni mindent.

– Sajnálom – suttogtam.

Dóra vállat vont.

– Nem kell sajnálnod. Csak… így alakult.

Aznap este sokáig ültem a sötétben. Hallottam, ahogy Dóra Kristóffal beszél telefonon a szobájában. Nevetett. Boldog volt. És én azon gondolkodtam: vajon tényleg mindent megtettem érte? Vagy csak azt hittem?

Másnap reggel Zsuzsa néni hívott fel.

– Juditkám, ne haragudj Dórára! Nagyon szereti magát is meg téged is… csak most sok minden történik vele egyszerre.

A hangja kedves volt, de éreztem benne valami leereszkedőt is. Mintha ő lenne az igazi anya.

– Tudom – feleltem fáradtan. – Csak fáj… hogy kimaradtam belőle.

– Még nem késő! – mondta Zsuzsa néni lelkesen. – Gyere velünk legközelebb az orvoshoz!

De már nem volt kedvem menni. Úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját családomban.

A következő hetekben Dóra egyre ritkábban keresett. A babaváró bulira is csak udvariasságból hívott meg – ott is Zsuzsa néni szervezett mindent. Én pedig csak álltam a sarokban a pogácsával a kezemben, és néztem, ahogy a lányom boldogan öleli át az anyósát.

Egy este aztán Dóra felhívott.

– Anya… haragszol rám?

– Nem haragszom – mondtam gyorsan. – Csak… hiányzol.

Hosszú csend volt a vonalban.

– Nekem is hiányzol – mondta végül halkan.

Talán még nincs minden veszve. Talán egyszer majd újra közel kerülünk egymáshoz. De vajon hogyan lehet visszaszerezni azt, amit évek alatt elveszítettünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még igazi anya-lánya kapcsolatot építeni ennyi év után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?