Az anyósom harca az unokájáért: Egy anya vallomása válás után

– Nem hagyhatod, hogy Gábor csak úgy eltűnjön! – csattant fel Ilona néni hangja a konyhában, miközben a kávéját kavargatta. A bögréje remegett a kezében, ahogy rám nézett. – Áronnak szüksége van az apjára. És ha ő nem akarja ezt belátni, legalább anyagilag vállaljon felelősséget!

Ott ültem a régi, kopott konyhaasztalnál, ahol még évekkel ezelőtt együtt ünnepeltük a karácsonyokat. Most minden más volt. A férjem, Gábor, már hónapok óta nem jelentkezett. Azóta, hogy elváltunk, mintha elvágták volna a kapcsolatot közte és a fiunk között. Áron csak néha kérdezte: „Anya, apa mikor jön el megint?” Ilyenkor mindig összeszorult a szívem.

– Nem akarok harcolni vele – suttogtam. – Már így is elég nehéz minden. Nem akarom még jobban elmérgesíteni a helyzetet.

Ilona néni letette a kanalat, és közelebb húzódott hozzám. – Nem magadért teszed. Áronért. Tudod, mennyire szeretem őt. És hidd el, Gábor nem fog magától észhez térni. Ha nem lépsz, soha nem fog felelősséget vállalni.

A szavak súlya alatt csend lett. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész világ együtt érezne velem. Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Hallgattam Áron egyenletes lélegzetét a szomszéd szobából, és azon gondolkodtam: vajon tényleg jót teszek-e vele, ha újra felkavarom az állóvizet?

Másnap reggel Ilona néni már korán ott volt nálunk. Friss pogácsát hozott, és Áron örömmel szaladt hozzá. – Mama! – kiáltotta, és átölelte a nagymamáját.

– Látod? – mosolygott rám Ilona néni jelentőségteljesen. – Az unokámnak szüksége van mindkét szülőjére. De ha az apja nem jön el hozzá, legalább gondoskodjon róla.

A következő hetekben Ilona néni mindenben segített. Vigyázott Áronra, amikor dolgoztam, és együtt írtuk meg a gyerektartás iránti kérelmet. Közben sokszor beszélgettünk arról is, mi történt Gáborral. – Tudod – mondta egyszer halkan –, én sem értem őt. Gyerekkorában mindig olyan érzékeny volt. Most meg… mintha nem is ismerném.

Egyik este Áron sírva jött hozzám: – Anya, miért nem szeret engem apa?

A szívem majd megszakadt. Magamhoz öleltem, és csak annyit mondtam: – Apa szeret téged, csak most nehéz neki ezt kimutatni.

Ilona néni másnap átjött, és amikor meghallotta ezt a beszélgetést, könnyek szöktek a szemébe. – Ezt nem hagyhatjuk annyiban – mondta határozottan. – Meg kell mutatnunk Gábornak, mit veszít.

Eljött a bírósági tárgyalás napja. Gábor ott ült velem szemben, idegen arccal. Nem nézett rám, csak a padlót bámulta. Amikor a bíró megkérdezte tőle: „Kíván-e hozzászólni?”, csak annyit mondott: – Nincs mit mondanom.

A döntés megszületett: Gábornak fizetnie kell gyerektartást. Amikor kiléptünk a tárgyalóteremből, Ilona néni megszorította a kezemet.

– Tudom, hogy ez most fájdalmas – mondta halkan –, de hidd el, egyszer még hálás leszel magadnak ezért.

Azóta eltelt fél év. Gábor továbbra sem keresi Áront. A pénz minden hónapban megérkezik ugyan, de az űrt nem tölti ki semmi. Ilona néni viszont minden nap ott van mellettünk: mesét olvas Áronnak, együtt sütnek-főznek, és néha még fociznak is az udvaron.

Egy este Áron odabújt hozzám: – Anya, mama olyan jó hozzám. Szerinted apa valaha visszajön?

Nem tudtam mit felelni. Csak megsimogattam a haját, és azt mondtam: – Nem tudom kicsim. De amíg ilyen nagymamád van, sosem leszel egyedül.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan vagyunk még így ebben az országban? Hány gyerek nő fel úgy, hogy az egyik szülője eltűnik? És hány nagymama harcol csendben az unokájáért? Vajon tényleg ennyire nehéz felelősséget vállalni? Ti mit tennétek a helyemben?