Az anyósom elvette tőlünk az otthonunkat – és a férjem is csak némán nézi
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Ilona néni! – kiáltottam, miközben a kezem remegett az idegtől. Ott álltunk a frissen festett előszobában, ahol még érezni lehetett a festék szagát. A férjem, Paál, csak némán bámult maga elé, mintha nem is lenne jelen. Az anyósom, Ilona, összefont karral nézett rám, mintha én lennék a hálátlan.
– Ez az én házam, Eszter. Jogom van eldönteni, kinek adom – mondta hűvösen. A hangja olyan kemény volt, mint a márvány.
Hat hónapja minden hétvégén itt dolgoztunk Paállal. A régi, dohos házban, amit Ilona néni már évek óta nem látogatott. Minden pénzünket beletettük: új ablakok, parketta, fürdőszoba csempe, még a kertet is rendbe raktuk. Minden egyes szög és csempe mögött ott volt a reményünk: végre lesz egy saját otthonunk. Nem kellett volna albérletben sínylődnünk tovább Pesten.
– De hát megígérted! – szinte könyörögtem. – Azt mondtad, ha felújítjuk, miénk lehet!
Ilona néni vállat vont. – Meggondoltam magam. Laci is a fiam. Neki is jár valami.
Laci, a sógorom, aki az elmúlt években alig járt haza. Mindig csak panaszkodott, hogy mennyire nehéz neki külföldön, de amikor segítség kellett volna a ház körül, sehol sem volt. Most meg csak úgy megkapja azt, amiért mi vért izzadtunk?
Paál végre megszólalt: – Anya… ezt nem teheted velünk. Nézd meg Esztert… Nézd meg magad! Mi mindent megtettünk érted.
Ilona néni arca megrándult egy pillanatra, de aztán visszavette a kemény maszkot. – Elég volt ebből a hisztiből! Ha nem tetszik, menjetek vissza Pestre.
Azt hittem, ott helyben elájulok. A torkomban dobogott a szívem. Hogy lehet valaki ennyire igazságtalan? Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen?
Aznap este Paál némán ült az ágy szélén. Én csak sírtam. – Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem tőle halkan.
– Mit tehetnék? Az anyám mindig Lacit szerette jobban… – suttogta.
Ez volt az első alkalom, hogy kimondta ezt hangosan. Hirtelen minden értelmet nyert: az örökös különbségtétel, az apró megjegyzések, amikor Laci szóba került. Mindig ő volt a kedvenc.
A következő hetekben nem beszéltünk Ilona nénivel. Paál letiltotta a számát is. A ház ott állt üresen – most már Lacié volt papíron is. Mi pedig visszaköltöztünk a szűk albérletbe.
A barátaim azt mondták: pereljem be az anyósomat. De hogyan perelhetném be azt az asszonyt, aki felnevelte a férjemet? És mit érnék el vele? Csak még több gyűlöletet és haragot.
Egy este Paál hazajött egy üveg borral és leült mellém.
– Sajnálom… Tudom, hogy neked ez sokkal nehezebb, mint nekem. De én már gyerekkoromban megtanultam: anyám szeretetét nem lehet kiérdemelni.
– És most? Mi lesz velünk? – kérdeztem.
– Nem tudom… De veled akarok lenni. Akárhol is lakunk.
A könnyeim újra folytak. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e rá vagy hálás vagyok neki ezért a mondatért.
A családban mindenki tudott a történtekről. A nagynénik suttogtak mögöttünk a vasárnapi ebédnél: „Szegény Eszterék… hát ilyen igazságtalanságot!” De senki sem mert szembeszállni Ilona nénivel.
Laci egyszer felhívott: – Ne haragudjatok rám… Én nem kértem ezt a házat.
– Akkor miért fogadtad el? – kérdeztem tőle keserűen.
– Mert anya addig nyaggatott… és én mindig is szerettem volna visszajönni Magyarországra.
Nem tudtam mit mondani erre. Csak letettem a telefont.
Azóta is minden nap eszembe jut az a ház: az ablakokban a muskátli, amit én ültettem; a konyha csempéje, amit együtt választottunk ki Paállal; a kert végében az almafa alatt elásott időkapszula, amibe beleírtuk az álmainkat.
Most mindez valaki másé lett. Egy családtagé – de mégis idegené.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg megéri ennyit áldozni egy családért? Vagy csak magunkat áltatjuk azzal, hogy egyszer majd mindenki igazságos lesz?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre ott marad bennünk ez a seb?