Az anyós árnyékában – Harcom a szabadságért és a békéért a válás után

– Már megint itt vagy? – kérdeztem fáradtan, miközben az ajtóban álltam, és Ilona szúrós tekintetével találkoztam. A kulcsot sosem adta vissza, hiába kértem tőle többször is. A válás után azt hittem, végre lesz egy kis nyugalmam, de Ilona minden héten legalább egyszer beállított, mintha még mindig a menye lennék.

– Lilinek hoztam egy kis süteményt, és gondoltam, megnézem, hogy van – mondta, miközben már le is tette a táskáját az előszobában. A hangja kedvesnek tűnt volna egy idegen számára, de én már ismertem az igazi szándékait: ellenőrizni akart, mindent tudni akart rólunk.

Lili épp a szobájában tanult. Az utóbbi időben egyre csendesebb lett. Tudtam, hogy a válás megviselte, de Ilona állandó jelenléte csak rontott a helyzeten. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Vajon valaha lesz még saját életem?

– Ilona néni, most nem alkalmas – próbáltam udvarias maradni. – Lili tanul, én pedig dolgozom otthonról.

– Ugyan már, csak egy kávéra jöttem! – legyintett, és már ment is be a konyhába. A lakásom sosem volt igazán az enyém, amíg ő bármikor bejöhetett.

A válás után mindenki azt mondta: „Majd könnyebb lesz! Majd újra megtalálod önmagad!” De senki nem beszélt arról, milyen nehéz elengedni egy olyan családot, amelyik sosem fogadott el igazán. Péterrel tíz évig voltunk házasok. Az elején még reménykedtem, hogy Ilona egyszer majd megszeret. De mindig csak kritizált: „Miért ilyen rendetlen a lakás? Miért nem főzöl rendes magyar ételt? Miért nem jár Lili különórákra?”

A válás után Péter elköltözött egy másik városba. Lilit csak kéthetente látta. Én maradtam itt mindennel: a lakbérrel, a számlákkal, és Ilonával.

Egyik este Lili odabújt hozzám az ágyban.
– Anya, miért jön át mindig nagyi? – suttogta.
– Mert szeret téged – próbáltam magyarázni.
– De engem zavar. Nem akarom, hogy mindig itt legyen.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van. De hogyan mondjam meg Ilonának úgy, hogy ne robbanjon ki újabb veszekedés?

Másnap reggel Ilona már ott ült a nappaliban, amikor felébredtem. A kávéfőző zúgott, a rádióból halk magyar nóta szólt.
– Jó reggelt! – szólt rám vidáman. – Gondoltam, segítek egy kicsit rendet rakni.
– Nem kellett volna… – kezdtem volna tiltakozni, de már késő volt. A ruháimat hajtogatta össze a kanapén.

Aznap este felhívtam Pétert.
– Nem bírom tovább – mondtam neki sírva. – Anyád tönkreteszi az életemet.
– Ne dramatizálj már! Csak segíteni akar – válaszolta fásultan.
– Nem érted! Nincs magánéletem! Lili is szenved!
– Akkor beszélj vele! – mondta Péter, majd letette.

Hetekig gyűjtöttem a bátorságot. Egyik pénteken végül leültem Ilonával.
– Ilona néni, szeretném megkérni valamire…
– Igen?
– Jó lenne, ha előre szólna, mielőtt átjön. És… szeretném visszakapni a kulcsot is.
A csend szinte fojtogató volt.
– Hogy beszélsz velem? Én csak segíteni akarok! Hálátlan vagy! – kiabálta.
Lili ijedten bújt mögém.
– Kérem… csak egy kis nyugalmat szeretnék – mondtam halkan.
Ilona felkapta a táskáját és kiviharzott. Napokig nem hallottam felőle.

Az első nap furcsa volt nélküle. A lakás csendesebb lett. Lili felszabadultabban nevetett. De bennem ott volt a bűntudat: vajon rossz ember vagyok, amiért ezt kértem?

Egy hét múlva Ilona felhívott.
– Sajnálom… Talán tényleg túlzásba vittem – mondta halkan. – Csak féltem, hogy elveszítelek titeket is.
A könnyeim potyogtak. Végre kimondtuk azt, amit eddig csak magunkban őriztünk: mindannyian félünk az egyedülléttől.

Most már néha átjön Ilona – de mindig előre szól. Lili is jobban van. Én pedig lassan megtanulom: jogom van a saját életemhez.

Néha mégis elgondolkodom: vajon hányan élnek így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy sosem lehetnek igazán szabadok a családi elvárásoktól? Ti mit tennétek a helyemben?