Az Anyaság Ára: Egyedül a Család Árnyékában

– Nem érdekel, mit mondasz, anya! Nem fogok hozzámenni Gáborhoz csak azért, mert te azt hiszed, ő a tökéletes férj! – kiáltottam a konyhában, miközben a kezem remegett a bögrével. Anyám szeme szikrázott, apám pedig csak hallgatott, mint mindig. A családunkban nem volt szokás ellentmondani, főleg nem egy lánynak. De én már nem bírtam tovább.

Gábor gyerekkorom óta ismertem. Mindig is udvarias volt, kedves, de valami hiányzott belőle – valami őszinteség, valami melegség. Anyám szerint viszont „jó családból való”, „biztos egzisztenciája van”, és „nem iszik”. Ezek voltak a legfontosabb szempontok nálunk. Aztán ott volt az idő: harminc múltam, és mindenki csak azt suttogta a faluban, hogy „Kata még mindig nem ment férjhez”.

A legrosszabb az volt, hogy én is éreztem az idő nyomását. Egyre többször néztem irigykedve a barátnőimet, akik már babakocsit toltak a játszótéren. Minden hónapban, amikor megjött a menstruációm, egyre nagyobb lett bennem az üresség. Egy este, amikor már mindenki aludt, leültem az ágyam szélére és sírtam. Azt hittem, ha lesz egy gyermekem, minden rendbe jön.

Végül beadtam a derekam. Gábor megkérte a kezem egy családi vacsorán, anyám pedig majd kiugrott a bőréből örömében. Én csak bólintottam. Az esküvő gyorsan lezajlott, mindenki boldog volt – kivéve engem. Az első hónapokban próbáltam szeretni Gábort, de valahogy mindig távolságtartó maradt. Sokszor későn jött haza, és amikor kérdeztem, csak annyit mondott: „Sokat dolgozom.”

Aztán egyik este megtaláltam a telefonját az asztalon. Egy üzenet villogott rajta: „Várlak ma is.” A szívem kihagyott egy ütemet. Aztán jöttek a képek – egy másik nővel. Összetörtem. Másnap reggel szembesítettem vele.

– Gábor, ki ez a nő?
– Nem érdekes – felelte hűvösen. – Nem szerettelek soha igazán. Csak a családod miatt mentem bele ebbe az egészbe.

Aznap este elment otthonról és soha nem jött vissza. A családom persze engem hibáztatott mindenért.

– Biztos te rontottad el! – mondta anyám. – Egy rendes asszony megtartja a férjét.

Egyedül maradtam egy üres házban, egy összetört szívvel és egyetlen reménnyel: hogy talán anya lehetek. Néhány héttel később megtudtam, hogy terhes vagyok. A hír egyszerre töltött el örömmel és félelemmel. A családom nem örült neki.

– Most aztán végképp senki nem vesz el! – vágta anyám a fejemhez.

A terhességem nehéz volt. Egyedül jártam orvoshoz, egyedül vásároltam babaruhát a Lehel piacon. A munkahelyemen is furcsán néztek rám: „Hol az apuka?” – kérdezték gyakran. Próbáltam erős maradni, de minden este sírva aludtam el.

Amikor megszületett Bence, minden megváltozott. Ő lett az életem értelme. De az anyaság nem volt olyan idilli, mint ahogy elképzeltem. Éjszakákon át virrasztottam mellette, miközben a pénzem egyre fogyott. A családom csak ritkán látogatott meg; anyám egyszerűen nem tudta megbocsátani nekem, hogy „szégyent hoztam rájuk”.

Egy nap Bence belázasodott. Pánikban rohantam vele a Heim Pál kórházba. Az orvosok kedvesek voltak, de láttam rajtuk is azt a sajnálkozó pillantást: „Még egy egyedülálló anya.” Ott ültem a folyosón hajnalban, miközben Bence aludt az ölemben, és azon gondolkodtam: vajon jól döntöttem? Vajon jobb lett volna hallgatni anyámra? Vagy inkább magamat kellett volna választanom?

Az évek teltek. Bence nőtt, okosodott, de én egyre fáradtabb lettem. Minden nap küzdelem volt: munka, óvoda, bevásárlás, házimunka – mindent egyedül csináltam. Néha irigykedve néztem azokat az anyukákat az oviban, akiknek ott állt mellettük az apuka is.

Egy este Bence odabújt hozzám:
– Anya, miért nincs nekem apukám?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem és sírtam csendben.

Most itt ülök harmincnyolc évesen egy kis panellakásban Zuglóban, Bence már iskolás. Néha felhív anyám – ilyenkor csak arról beszél, mennyire szégyelli magát miattam. Apám már nem él; sosem tudtam meg tőle, mit gondolt igazán.

Sokszor kérdezem magamtól: vajon tényleg ennyit ér az anyaság? Megérte mindent feladni érte? Vagy csak egy újabb áldozat lettem ebben a magyar családi játszmában?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet még boldog az ember ennyi veszteség után?